Hazánkban a politikai és gazdasági változások nyomán mind jobban megélénkül a figyelem a tehetség és a tehetség fejlesztése iránt. Ez az egyre növekvő érdeklődés nem véletlen. A piacgazdaságra való áttérés ráébresztett bennünket arra, hogy csak azzal gazdálkodhatunk, amivel rendelkezünk, amit a mi országunk igazán nagy értékként tud felmutatni. A legértékesebb nemzeti kincsünk pedig alighanem az emberi tehetség. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a jövőnk, a felemelkedésünk a tehetségesek kezében van. Mert ki-ki teszi a dolgát, de új eszmék, elképzelések, tervek csak kevesek agyából pattannak ki.

Mára már ledőltek azok az ideológiai korlátok, amelyek a félreértelmezett egyenlőség nevében – Harsányi István kifejezésével élve – búvópataksorsra ítélték a magyar tehetségügyet. A tehetség fejlesztése immáron nem mostohagyermeke a magyar oktatásnak. Mint feladat, bekerült az Oktatási Törvénybe és a Nemzeti Alaptantervbe is.

Most látjuk azonban, hogy bármily nemes a cél, a hozzá vezető út bizony hazánkban kimunkálatlan. Hiányoznak azok a felkészült pedagógusok, akik ezt a munkát kellő hozzáértéssel tudják végezni, és a vonatkozó, magyar nyelvű szakirodalmakban sem bővelkedünk. Ilyen helyzetben minden segítség jól jön. Ránk fér az a tapasztalat, amit a tehetségfejlesztésben élen járó országok a magukénak mondhatnak.

Az egyenlőségen alapuló társadalmak kiemelt feladatnak tekintik az emberi képesség kibontakozását, mert úgy vélik, ez a felemelkedésük záloga. Éppen ezért azt hangoztatják, hogy az oktatásnak valamennyi gyermek igényét ki kell elégítenie. Elveikben alighanem mindenki egyetért azzal az állítással, hogy a demokrácia tiszteletben tartja az egyéni különbségeket, és hogy a nevelés célja végső soron az egyén képességeinek és tulajdonságainak a kifejezése önmaga és a társadalom hasznára. A gyakorlat azonban mást mutat. Az oktatási rendszerben két olyan csoportot is találunk, amelyek a többivel összehasonlítva messze a legrosszabb helyzetben vannak: (1) a tehetségesek és (2) az akadályozottak (fogyatékosok). Az összes gyermek igényének kielégítését zászlóra tűző oktatás valójában a kettő között álló derékhadnak kedvez, a kivételesek pedig szenvednek.

Szinte minden történelmi korban és társadalomban megfogalmazódott az igény, hogy valamilyen módon megpróbálják azonosítani azokat a gyerekeket, fiatalokat, akik a különböző emberi adottságok, képességek tekintetében meghaladják társaikat. Természetesen az a törekvés mindig az adott történelmi kor, az adott társadalom ideológiáján, társadalom-tudományos szemléletmódján, gazdasági feltételrendszerén alapulva valósulhatott meg.

A társadalmak mindenkori értéke volt, hogy odafigyeljenek a felnövekvő nemzedékek legígéretesebb képviselőire, megfelelő módon iskoláztassák, fejlesszék őket.

A társadalomtudományok (szociológia, pedagógia, pszichológia) fejlődésével és a különféle egzakt vizsgálati módszerek, eljárások bővülésével mára elmondhatjuk, hogy alapvetően kialakultak azok az elvek, tudományos módszerek, amelyek segítségével elődeinknél sokkal megalapozottabban, nagyobb megbízhatósággal választhatjuk ki az ún. „tehetségígéreteket”. Gyermekkorban azért célszerű ezt a kifejezést használni, mert sajnos korántsem biztos, hogy a potenciálisan tehetséges gyerek valóban el is jut képességei kibontakoztatásának szintjére, tehetsége érdemi megvalósításáig.

Az egyén fejlődési útjában számos olyan tényező lehet (pl. betegségek, családi történések, stb.), amelyek meggátolhatják ebben.

A pedagógusok fontos feladata, hogy minden nehézség ellenére segítsék a tehetséges gyermek képességeinek maximális kibontakozását. Azért lényeges felhívni erre a figyelmet, mert komoly vizsgálati eredmények jelzik, hogy a tehetségesnek tekinthető gyerekek sok esetben érzékenyebbek, érzelmileg sérülékenyebbek, kiegyensúlyozatlanabbak társaiknál.

A szükséges iskolai támogatás nem egy esetben azért is elmaradhat, mert esetleg fel sem ismerjük a tehetségeseket. Hiszen lehetnek olyan gyerekek, akiknek az átlagosat meghaladó képességei esetleg rejtve maradnak introvertáltabb, gátlásosabb személyiségjellemzőik miatt.

Fokozott erőfeszítésekre van tehát szükség a géniuszok problémáinak megértésére, és ezek ismeretében lehetséges védelmükre. Hogy életük és tehetségük megvalósításakor ne érhesse őket indokolatlanul a deviáns jelző. Ennek érdekében egyfelől a kivételes tehetségekben kell tudatosítani személyiségük sajátosságait, hogy ők is értőbbek legyenek önmagukkal és megértőbbek a társadalommal szemben. Másfelől a társadalomnak és különösen hivatott vezetőinek nagyobb türelemmel, önfegyelemmel és bölcsességgel kell a rájuk bízott kivételes tehetségek és talentumok sorsára ügyelniük. Hogy ne legyen hátrányos helyzet a kivételes szellemi adottság-képesség!

Ezért célunk, hogy…

  • felismerjük a tehetséget az összes társadalmi rétegben,
  • megértsük a tehetséget és megjelenési formáit,
  • segítsünk a tehetségeseknek abban, hogy felismerjék és fejleszthessék képességeiket,
  • kielégítsük a tehetséges gyerek szükségleteit (megismerési, alkotási, biztonsági, elfogadottsági),
  • ösztönözzük intellektusát és kreativitását,
  • bevonjuk a tehetségeseket társadalmunk jelenlegi problémáiba,
  • erősítsük a tehetséges személyiséget, hogy képes legyen vezető szerepet vállalni,
  • felkészítsük a gyereket arra, hogy kreatív és tehetséges felnőtté válhasson a jövőben.

Mindezekből egyértelmű, hogy a tehetségfejlesztés – az előítéletekkel szemben – korántsem azonos az elitképzéssel, a privilegizált helyzetben lévőknek további előnyök nyújtásával, hanem annak elősegítése, hogy azok, akik potenciálisan nagyobb teljesítményre képesek, ezt mindannyiunk hasznára meg is tudják valósítani.