Bálint Ágnes először pillantja meg vecsési otthonát.
Az „Andrássy-kastély”
Bálint Ágnes és férje két évvel a második világháború után, 1947-ben költözött be az „Andrássy-kastélyba”. A „kastélyt” 1872-ben építtette Andrássy Aladár. Valójában vadászházként, tisztilakként és az Andrássy-major központjaként szolgált. A helyiek kastélyként emlegették, mivel kimagaslott az akkori épületek közül. Kétszer akkora volt, mint ma, a Pest felőli részén magasodott az Erzsébet királyné számára épített lakosztály.
Az első világháború idején, mikor már nem az Andrássy családé volt a birtok, vásárolta meg Bálint Ágnes férjének a nagypapája. Később bérlőknek lett kiadva, ez a magyarázata az 1947-es költözésnek. A második világháború alatt egy nagyon bátor és okos embermentés színhelye volt, de közben súlyos károkat szenvedett. Budapest ostromába két hónapra sodródott bele Vecsés. A házat 1944 decemberében bomba találta el, beszakítva a királynéi lakrész tetejét. A háború végével a bérlők kiköltöztek, a ház sorsa kérdésessé vált. Ahhoz rengeteg pénz kellett volna, hogy helyrehozzák, de valahogy lakható volt azért. Elhagyott állapotában pillantotta meg először a 25 éves írónő, Bálint Ágnes.

Winkler Gábor műemlékvédőnek így írt erről 1995-ben: „1947-ben a zajos Pestről Vecsésre menekültünk, ahol egy romos, fűtetlen, elhagyott, komfort nélküli »kiskastélyba« költöztünk. Akkor még megvolt mind a három hold, hatalmas öreg körtefák madárodvakkal… Most már köröskörül kis paloták épültek, senki sem emlékszik a »kastélyra«. Csak a Madárfürdő című könyvben írtam régi emlékeimről.”

A Madárfürdő című könyv 1988-ban jelent meg. A Szeleburdi család párjaként is felfoghatjuk, ugyanis itt is egy család a főszereplő. Itt is nagyobb helyre kell költözni, és itt is az lesz a lényeg, hogy a családban élők örüljenek egymásnak. A regényben fiktív szereplők, fiktív helyeken járnak, de mikor Emmike Lubickán megpillantja a kastélyt, akkor az írónő emlékei elevenednek meg
Bálint Ágnes: Madárfürdő (részletek)
„Szürke, merev, városi házakhoz szokott szeme elkáprázott a fények és színek váratlan kavargásától. Hatalmas, öreg fák kérkedtek vadonatúj rügyeikkel, levélkéikkel. Az elvadult juharok, akácok, bodzák fojtogatásában is fennmaradásukért küzdő díszbokrok szinte lázongva tárták szét fehér, sárga, rózsaszín virágokkal telt ágaikat. És mindenütt orgonák, fehérek és lilák, a majdnem halvány rózsaszínűtől a haragos sötétliláig. Az előttük magasodó épület jóformán ki sem látszott a kúszónövények sűrű, tömött levélszőnyegei alól. A vadszőlő fiatal indái már a kéményeket ölelgették. Iszalag, vadszőlő, borostyán függönyözte el a falakat és az ablakokat is, itt-ott látszottak csak a hajdan fehérre festett ablakrácsok.”
„Magába a házba hatalmas teraszon át lehetett bejutni. Ez is inkább tündérbarlangra emlékeztetett, az oszlopok közti rácsokat és faragott díszeket teljesen befutotta a vadszőlő, és a sűrűn lecsüngő zöld indák mögött sejtelmesnek tűnt a félhomály.”
„Zöldes derengés töltötte be a hallt, hiszen a napfény csak a kúszónövények szövevényén átszűrődve jutott be ide. Ebben a derengésben meredeken kanyargó csigalépcsőt pillantott meg. – Hová vezet ez? – Valamikor az emeletre vezetett – magyarázta Sanyi –, de minthogy a lyukas tetőn becsurgó esővíz elkorhasztotta a födém fenyőgerendáit, életveszélyes oda fölmenni. Még a tanács deszkáztatta be a lépcső tetejét, nehogy a gyerekek fölmászkáljanak, és esetleg nyakukat törjék.”
Érdemes elolvasni a könyvet. És érdemes helytörténeti szemmel is. Szó van még benne egy tóról, egy ház alatti alagútról és más érdekességekről is.
Kiss Gábor, Vecsési Honismereti Kör














