Orosz Károly írásait a VT-ben és a kalendáriumban hosszú évek óta olvashatjuk. Számtalan munkájában örökíti meg a 20. század borzalmait. Nyolcvan éve történt a magyarországi németség elűzetése a szülőföldről. Orosz Károly és az elűzetés története úgy kapcsolódik, hogy Károly a leányától kapott egy e-mailt, hogy a Profi Családfa Facebook-oldalán jelent meg egy írás, amelyből idézünk.
Vecsésről kitelepített házaspár a nürnbergi Schafhof lágerben. „A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében is megtalálható felvételt a vecsési helytörténet jeles művelője, Frühwirth Mihály jóvoltából osztom meg Önökkel. A kép Rézner Mihályt (1889–1975) és Eisen Erzsébetet (1888–1973) ábrázolja számkivetettségükben. Egyik unokájuk 1956-ban a szabadságharcot követően eltávozva Magyarországról még a lágerben találta őket. Az idős házaspárnak két családos fia volt 1946 áprilisában, azokban az oly vészterhes napokban. Mivel a vagyon még az ő nevükön volt, ezért nekik kellett menniük szülőföldjükről. Utolsó lakcímük a Város utca 26. szám alatt volt.
A forradalmat követően gyermekeik haza tudták őket hozni, ezért az általuk oly szeretett Vecsésen nyugszanak. (…)”
A cikk, melyet a fenti poszt tartalmaz és alább olvashatják, azt Orosz Károly 1979-ben írta „Gonda Sanyi bácsi feleségével, a néhai Szieber Rozikával és egy Rézi nevű felsőtelepi idős sváb asszonnyal, aki kétszer visszaszökött a vőlegényéhez, és itt is maradt.”
Az írás a cenzúra miatt nem jelenhetett meg, és az némi pontosítások után 1993-ban a Pest Megyei Hírlapban, majd Demeter Zoltán szerkesztésében, a DZL Kiadó Nehéz örökség c. kiadványában jelent meg Orosz Károly: Sérelmek és reváns c. írásának szomorú részleteként, és most a Facebookon.
A cikk közlése előtt rögzítsük, hogy volt olyan család, aki még tíz év után is menekülttáborban élt. Nem csoda, hogy olthatatlan vágyuk volt, hogy hazajöhessenek szülőföldjükre. Sikerült nekik, Istennek legyen hála!
„A kitelepülőket három vasúti transzporttal szállították el Vecsésről. Volt olyan idős sváb adatközlő, aki elmondta, hogy a második „szállítmányba” – micsoda embertelen már e megnevezés használata is – soroltakat május 16-án, pénteken késő délutánra rendelték 80 kilós csomagokkal az állomásra.
Az előző transzporttal – akik 15-én indultak – már a Dunántúlon robogott a vonatszerelvény. 40-50 embert raktak egy-egy marhavagonba, időst és beteget, pólyás gyereket és terhes asszonyt, középkorú házasokat összezsúfolva.
S hiába taszigálták a civil fegyveresek és a rendőrök az őket siratókat, azok nem tágítottak a vagonok mellől.
Vasárnap reggelig kellett a vecsési állomáson a bevagonírozottaknak várni, mert a berceli búcsú napján hoztak hozzájuk még négy vagon ceglédberceli kitelepített svábot is. A közismerten erős katolikus vallású svábokat így is igyekeztek megalázni.
Nehéz ma már azt felbecsülni, ezen a megalázottságon mit segített, hogy a berceli pap a búcsúi szertartások idejét és sorrendjét megszegve, emberségből, együttérzésből Vecsésig elkísérte a kitelepítésre ítélt híveit.
A harmadik transzport vecsési kitelepített csak az ezután következő napokban hagyta el szülőföldjét. A kitelepítetteket kísérők, a siratók sokszor lóháton, vagy mozdonyra kapaszkodva olykor a határig követték a szállítmányt. S addig még sokszor a vágányok mellett vedrekben főzték az otthonról hozott élelmet. Kinek mi volt.
S bizalmatlanok voltak mindenkivel. Még a Linzben segédkező osztrák vöröskeresztesekkel is. Nem is fogadtak el tőlük semmit. Ekkor egyetlen vigasztalásuk már csak az volt, hogy valóban nem kelet felé, Szibéria irányába viszi őket a vonat.
A második transzport végállomása Ulm, nyugatnémet város volt, majd a schomndorfi egykori kaszárnyába szállásolták el a kitelepítetteket.
Szétosztották őket, mint a foglyokat, hogy ki, kihez, hová megy dolgozni. S az ottani lakosok bizony az elején nem nagyon örültek nekik: cselédeknek, olykor cigányoknak is nevezték, s úgy is kezelték őket. Megvetéssel néztek rájuk.
Borzasztó lehetett ez az érzés a hazától távol, miközben a kitelepítettek vecsési otthonaiba később a hasonló sorsú felvidéki magyarság egy részét telepítették.
Igen nehezen szokták meg a kitelepítettek az új körülményeket: idegen kosztot, munkaeszközöket, gondolkodásmódot, a vezetőket. Az odahagyott szülőföldről – de talán nem is a szülőföldet hagyták ők el, a szülőföld hagyta el őket – érkező legkisebb híradásra is figyeltek.
Sajnos a levelek az éleződő ideológiai nyomás mellett meglehetősen hosszú ideig értek célba. Az itthon maradottakért vigyázniuk kellett, hogy mit írjanak nekik levélben, hiszen minden levelet – jól tudták – átvizsgálnak az új hatalom „éber” őrei.
Sokan nem nyugodtak bele a kitelepítésbe. Megannyi veszélyen, aknazáron át is hazaszöktek szüleikhez, testvéreikhez, mátkájukhoz. Számukat az idős emlékezők 18-20-ra becsülik. A hazaszökés se volt azonban egyszerű.
Voltak, akiket többször visszadobtak Ausztriába, s megtalálták a módját, hogy eljussanak Vecsésre. Úgy gondolom, hogy patetikus felhangok nélkül az itthon maradottak, az azóta születettek és betelepültek is példát meríthetnek hazaszeretetükből, szülőföld iránti hűségükből.”
Kérdezheti az olvasó, hogy miért nem jelenhetett meg az írás? Orosz Károly: „Zemmel Kati (Doróné) apjával készítettem egy másik riportot 1979-ben a kitelepítésről, de a Ferihegy Híradóból xx elvtárs kihúzta, sőt a Pest Megyei Hírlap Monori mutációjának szerkesztőségébe berendeltek, ahonnan átvittek a járási Párt Bizottságra, ahol azt kérdezték: ki bízott ezzel meg, kinek az engedélye alapján csináltam?”
Ilyen idők voltak, érthető a 14 év késés, ugye?
Szalontai János
