„Mintha lökne az Úristen, hogy menj, neked most ott van dolgod”

Tizennyolc év után, a július 5-én megtartott búcsú istentiszteleten elköszönt a vecsési evangélikus közösségtől Heinemann Ildikó, és Cegléden folytatja tovább a szolgálatot. A templom falain túl mentálhigiénés szakemberként, gyászfeldolgozóként is tevékenykedő lelkésszel az elmúlt közel két évtizedről, a személyes veszteségéről és a közösségben rejlő megtartó erőről is beszélgettünk.

– Tizennyolc évvel ezelőtt került Vecsésre. Visszatekintve erre az időszakra, mi az a lelki vagy szellemi örökség, amit itt hagy maga után?

– Ez a tizennyolc év számomra jelképes, hiszen azt érzem, hogy a szolgálatom alatt felnőtt egy közösség olyan önálló csoportokkal, amelyek lelkész nélkül is képesek működni. Erre az időszakra tehető a templomunk megépülése is, és számomra mindig az volt a cél, hogy a falakon belül egy élő közösség szülessen. Úgy érzem, ez megvalósult, és ma már sokféle tartalommal telik meg a ház. Ez nem feltétlenül csak gyülekezeti programokat jelent, van nálunk szenior örömtánc, itt próbál egy fiatalokból álló zenekar, működik női kör, baba-mama kör, ifjúsági órák, a presbitériumunk pedig rendkívül önálló. A hittan- és konfirmációi felkészítő órákat is itt tartjuk. Eleinte még küzdeni kellett azért, hogy hányan jönnek el a vasárnapi istentiszteletre, az utóbbi időben viszont soha nincs harminc alatt a létszám. A gitáros, könnyűzenei alkalmakon pedig ötven-hatvanan is összegyűlünk. Régi, nagy álmom volt a Vecsernye gospelkórus, amely már több mint tíz éve működik. Talán ezt a legfájóbb itt hagynom, különösen azért, mert a lányom vezeti, akit nagyon nehéz szívvel hagyok itt. Csodálatos érzés, hogy egy ilyen gyülekezet áll mögöttem, és amikor néha megkérdezik, hogyan csináltam, azt szoktam felelni, nem én csináltam, hanem a Szentlélek munkálkodott itt, és munkálkodik ma is.

– Ez az intenzív és nyitott közösségi élet általánosan jellemző az evangélikus egyházra, vagy kellett hozzá az ön személyisége is, hogy a templom kapuja mindenki előtt nyitva álljon?   

– Úgy gondolom, hogy ez a fajta nyitottság nagyon sok evangélikus lelkészre és közösségre jellemző, de az biztos, hogy hozzám is rendkívül közel áll ez a szemlélet.

– Olyan utódnak adja át a vecsési gyülekezetet, akivel kapcsolatban teljesen nyugodt a szíve?    

– Egy huszonhét éves, fiatal hölgy érkezik a helyemre, most lesz a lelkészavatása. A püspök úr helyezte ide, és teljesen biztos vagyok benne, hogy nagy lendületet hoz majd magával. Amikor leültünk beszélgetni, azonnal tapasztaltam, hogy nagyra becsüli azt, ami itt felépült, magáénak érzi a közösséget, és készen áll arra, hogy továbbfejlessze.

– Ennyi év után biztosan nem könnyű a búcsú. Vasárnap pont kerül a vecsési történetének végére. Hogyan készül lelkiekben erre az utolsó istentiszteletre?      

– Nem ez az egyetlen istentisztelet, amit így élek meg, a folyamat már virágvasárnap elkezdődött, amikor bejelentettük a gyülekezetnek a távozásomat. Az evangélikus egyházban az igehirdetési alapigéket nem mi, lelkészek választjuk ki, hanem az egyháztól kapjuk őket, és megindító látni, hogyan vezet ezen az úton az Isten. A múlt vasárnapi igeszakasz József és testvérei történetének utolsó része volt, amely a megbékélésről szólt, az apjuk halála utáni végső elrendeződésről. Ez nekem személy szerint is rengeteget adott a megbékélés szempontjából, hiszen egy ilyen elválás mindig sokféle érzelmet hoz felszínre a gyülekezetben és a lelkészben is. A búcsú istentisztelet igéje pedig éppen Ábrahám elhívása. Ez olyan érzés, mintha gyengéden lökne egyet rajtam az Úristen: „menj, neked most ott van dolgod.”

– Elfogadással beszél az elmenetelről, de belül is ilyen békés ez a folyamat?

– Sokan kérték, hogy a búcsúzás hírét tegyem ki a közösségi oldalra is. Amikor reggel leültem, hogy kiválogassak néhány fotót az elmúlt évekről, úgy sírtam, mint a záporeső. Rengeteg csodás emlék köt ide. Látva a képeket, hogy mennyi mindent vittünk véghez közösen, elöntött a hála, és persze így nagyon nehéz az elválás. De nem birtokolhatunk mindent az életben. Azzal is nyugtatom magam, hogy ha most nem váltok, három év múlva, amikor elérem nyugdíjkorhatárt, amúgy is eljöttem volna. Mindenképpen Ceglédre költöztem volna akkor is, hiszen ott él a kisebbik lányom a férjével, akik mindketten orvosok, és ott van a két kis unokám. Most egyszerűen csak előrébb hoztam ezt a döntést három évvel.

– Milyen elképzelésekkel, tervekkel érkezik az új gyülekezetbe?     

– Amikor a ceglédi gyülekezet meghívott, alaposan átgondoltam a helyzetet, és láttam, hogy bőven lesz tenni való. Nagyon jó például, hogy van ott egy 105 gyermekes evangélikus óvoda. Viszont azt szeretném elérni, hogy a gyülekezet ne csak az óvodára támaszkodjon, mint bázisra, hanem induljon el egy olyan aktív, hétköznapi közösségi élet is, amilyet itt, Vecsésen sikerült megvalósítanunk. Cegléden működik egy nagy kórház is. Mivel korábban hosszú ideig dolgoztam kórházlelkészként, mindenképpen szeretném ott is megvalósítani az evangélikus jelenlétet.

– Honnan ered ez a hatalmas tettvágy? A nyugdíjhoz közel sokan már a lassításra gondolnak és a levezetést tervezik, ön viszont egy új fába vágja a fejszéjét.      

– Engem mindig is inspirált és vonzott az új. A nyugdíjas éveimben sem szeretnék csupán nagymama lenni, szeretnék mentálhigiénés tevékenységet folytatni. Bár most is vannak egyéni klienseim, jelenleg még elsősorban lelkész vagyok.

– A templomban lelkész, a templomon kívül mentálhigiénés szakember. Hogyan kapcsolódik össze ez a két hivatás?          

– Aki hozzám fordul segítségért, pontosan tudja, hogy lelkész is vagyok. Bennem nagyon mély és erős a hit. A segítői munkámban leginkább a gyász- és vesz­te­­ségfeldolgozással foglalkozom, hiszen a saját életemben is több súlyos veszteséget kellett átélnem. A személyes tapasztalatomból ered az empátiám, de emellé szakmailag is sokat tanultam, hogy tudjam, hogyan lehet valóban jól és hatékonyan megközelíteni a szenvedő embert. Nem szeretem, amikor valaki annyival elintézi ezt a helyzetet, hogy „majd Isten megsegít”. Ezzel még nincs elintézve semmi. A hívő embereknek ugyanolyan fájdalmaik és szenvedéseik vannak, mint azoknak, akik nem hisznek. Az én tapasztalatom az, hogy az Istenbe vetett hitem átsegített a legnehezebb időkön, és azt remélem, hogy ezt valami módon képes vagyok átsugározni a hozzám fordulókra. Anélkül is, hogy lépten-nyomon kimondanám Isten nevét.

– A honlapján olvasható bemutatkozóban arról is ír, hogy elvesztette az egyik gyermekét. Lelkészként és hívő emberként akkor felmerültek önben kétségek, vagy végig szilárd maradt a hite?   

– Amikor az ember benne van a legmélyebb szenvedésben, elkerülhetetlenül elhangzik a kérdés, hogy „Istenem, miért?” Viszont, amikor később visszatekintek az életutamra, azt látom, hogy mindennek meg lett a maga helye és értelme az életemben. Nem lennék ugyanaz az ember, aki ma vagyok, ha Kristóf nem halt volna meg.

– Mit tanácsol annak, aki súlyos krízisben van?

– A legfontosabb, hogy ne maradjon egyedül.

– A bemutatkozójából az is kiderül, hogy különleges kapcsolat fűzte a nagymamájához. Nagy szerepe volt abban, hogy végül a lelkészi pályát választotta?       

– A családban a nagymamám volt a mélyen hívő ember, az ő hite biztosan átragadt rám. Amikor tizenhárom évesen előálltam azzal, hogy lelkész szeretnék lenni, ő volt, aki egyengetni kezdte az utamat. Neki köszönhetem például azt is, hogy megtanultam zenélni. Azonnal kijelentette, hogy egy lelkésznek el kell mennie a kántorképzőbe, és szerzett mellém egy zongoratanárt is.

– Mit üzen az olvasóknak így az elválás pillanatában? Milyen gondolatot hagyna itt útravalóul?   

– Keressenek közösséget maguknak, mert a közösségnek óriási megtartó ereje van. Ahol jelen van a hit, ott ez az erő a többszörösére duzzad. Az én tapasztalatom, hogy a Szentlélek munkája által képesek vagyunk megélni a megbocsátást, és a különböző álláspontok ellenére is el tudunk jutni a közös nevezőre. Ahogy Pál apostol mondja: „Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” Ha jó egy gyülekezet, akkor ennek ott meg kell valósulnia. Ezért nemcsak az a lényege az üzenetnek, hogy keressenek közösséget, hanem az is, hogy váljanak úgy a tagjává, hogy ők maguk is készek legyenek hordozni a másik ember terhét. Ez egy oda-vissza működő folyamat. Nem egy intim, tolakodó beleavatkozás a másik magánéletébe, hanem a valódi, csendes ott állás a testvérünk mellett, amikor neki éppen szüksége van rá. Krisztusnak is pontosan ez a vágya felénk.

Varga Norbert, fotó: Csomor Ádám