„Ragyogókék szalakóta, de csodállak téged! Repülésed csak az égbolt tetején ér véget!” – szól Gryllus Vilmos dala. A szalakóta az egyik legpompásabb madarunk. Testét feltűnő türkiz- és kobaltkék tollak ékesítik, háta és válla vörösbarna. Színei mellett nagysága és erőteljes testalkata is igen impozáns madárrá teszi.
Miután május elején visszatér dél-afrikai telelőhelyéről, a város határában járva kis szerencsével mi is megpillanthatjuk e madarat, amint villanyvezetéken, fán, vagy más kimagasló ponton ülve kémleli a nyílt területeket, hogy a megfelelő pillanatban lecsapjon áldozatára. Étrendje vegyes: különféle rovarokkal, sáskákkal, szöcskékkel táplálkozik, de elkapja a gyíkokat, pockokat is. Másodlagos odúlakó, ami azt jelenti, hogy más madár – jellemzően zöld küllő vagy fekete harkály – által készített üregekben költ, ám ennek hiányában megtelepszik nagyméretű mesterséges, úgynevezett D-odúkban is. Fészkét maga nem béleli, maximum megkaparja a más madár által rakott korábbi fészekanyagot mielőtt lerakja átlagosan 4-5 tojását.
Érdekesség, hogy fészkébe nem csak tápláléknak hord rovarokat – vagy akár csigákat –, de az odú tisztántartása céljából is. Fiókái 16-19 napnyi kotlás után kelnek ki a tojásból, majd mintegy négy héttel később repülnek ki. A szalakótafiókák igen különleges módját választják a fészekrablók elleni védekezésnek: büdös narancssárga folyadékot hánynak, mely figyelmezteti a szülőket a veszélyre. Nos, ezt a szagélményt a gyűrűzők sem kerülhetik el.
Természetvédelmi értéke: 500 000 Ft
A szalakóta Magyarországon fokozottan védett, és mint veszélyeztetett faj szerepel a hazai Vörös listán is. Az 1980-as évek végére állománya rendkívül megritkult, a Dunántúlról szinte teljesen eltűnt és csupán néhány száz pár maradt, elsősorban a Duna-Tisza-közén. A nemzetközi és hazai fajvédelmi programoknak köszönhetően a madarak számának ez a radikális csökkenése mára megállt, és egy viszonylag stabil, immár kb. 2000 fészkelő párból álló populáció alakult ki.
Vecsés a hazai elterjedési területének peremén található, így a Vecsési Madárles csoport is nagy figyelmet fordít erre a gyönyörű madárra. Büszkék vagyunk rá, hogy a kora tavasszal kihelyezett 6 nagyméretű, mesterséges odúnk közül az egyiket egy 3 fiókát nevelő szalakótapár foglalta el. Ennél is nagyobb öröm, hogy a város határában még állnak olyan értékes, idős fák, melyek természetes vagy harkályok által készített üregeiben idén is fészkelőhelyet találtak a madarak.
Minimum öt pár költ Vecsés szélén
Július elején a Duna-Ipoly Nemzeti Park és a Magyar Madártani Egyesület (MME) munkatársaival ellenőriztük a Vecsés mellett kihelyezett D-odúkat, a már elég idős fiókák pedig gyűrűt is kaptak, hogy nyomon követésükkel még többet megtudjunk a szalakóták vonulási útvonaláról és területhűségéről. Bár az elmúlt években a térségben stagnál, illetve kisebb csökkenést mutat a fiókák száma, ha a Vecsési Madárles által megfigyelt területet nézzük, mégis növekedést tapasztalhatunk. Lendvai Csabától, az MME munkatársától megtudtuk, hogy 2018-ban még csak 2 költőpár 6 fiókáját dokumentálták a területen, 2019-ben ugyanennyi párnak 9 fiókája repült ki. Tavalyról 3 pár szalakóta fészkeléséről van adat, ezek összesen 10 fiókát neveltek. Idén immár 4 párt és 14 fiatalt számoltunk, mely figyelemreméltó szám. Rajtuk kívül még az általunk ismert természetes odúban is van költés, ám ez túl magasan van ahhoz, hogy ellenőrizhessük.
A beépítések és fakivágások ára
Vecsés környékének egyes részei egyelőre még ideális élőhelynek számítanak e fokozottan védett madár számára. A szalakóták az idős, odvas fákkal tarkított nyílt, füves területeket, kaszálókat, legelőket részesítik előnyben. Fontos, hogy ezeket a területeket tudatosan fenntartsuk annak érdekében, hogy továbbra is itt maradjanak, és bővüljön a számuk. Sajnos, egyre kevesebb az öreg nyár- és fűzfa, melyben természetes költőüreget találnak, valamint az M0 autóút mellett létesülő logisztikai bázisok és egyéb nagyberuházások miatt történő tereprendezés is komoly problémát okozhat a vecsési szalakótaállománynak.
Írta és a fotókat készítette:
Kiricsi Ágnes, Vecsési Madárles
