Egy vecsési, akit minden nemzeti ünnepen a tévében láthatunk

Az alábbi életút mesélője előtt még tartalmas évtizedek állnak, mégis az eddigi pályájával is azt bizonyítja, hogy a tehetség, ha kitartással és akarattal társul, akkor abból sok szépség származhat. Szabó Imre, a Vecsési Zeneiskola tanára és a VHZ fúvósainak karnagya mesél életéről.

Szabó Imre, a VHZ fúvósainak karnagya

Családunkban a pályaválasztásomig nem volt zenész. Így nagy talány, hogy hogyan jutottam el idáig. Karcagon születtem 1965-ben, ott éltünk szüleimmel és testvéremmel. Helyben jártam ének-zenei általános iskolába, mellette 1972-től a zeneiskola növendéke lettem. Ott ismerkedtem meg a trombitálás és a zenekari élet sajátosságaival, a közös zenélés élményével. Ennek köszönhetően annyira megszerettem, hogy 1979-ben Budapesten, a Magyar Néphadsereg Zenész Tiszthelyettes-képző Szakközépiskola hallgatója lettem. Kollégiumban éltem, ez szüleim akaratával is megegyezett, mert így éreztek biztonságban távol a szülői háztól. A Népligetben, az akkori Zalka Máté Katonai Főiskola területén működő szakiskolában éltünk, és az akkori viszonyokhoz képest magas szintű zenei nevelést kaptunk az ország legjobb zenepedagógusai által.

Megvolt a szorgalmam és az akaratom – talán a tehetségem is –, mert az iskola elvégzése után 1984-ben állást kínáltak a Honvédség Központi Zenekarában, és trombita szólamvezető lettem. Ez a szakmai előmenetel mellett egzisztenciát is biztosított. Mellette olyan időbeosztásunk volt, hogy a délutánok szabadok voltak, ezért gondolni lehetett másodállások vállalására is a mai napig. Különösen azután, hogy 1986-ban megházasodtam. Párom szintén karcagi, szüleink a mai napig ott élnek, de sűrűn meglátogatjuk őket. Házasságunk során több helyütt laktunk, és ahogyan jöttek a gyermekek, úgy vált indokolttá, hogy nagyobb lakásba költözzünk. 1988-ban kerültem kapcsolatba Vecséssel és öt éven át tanítottam az akkor még monori tankerülethez tartozó zeneiskolában.

Szakmánkban a továbbtanulás létfontosságú, ezért 1990–1994 között tanári, 2000–2004között karmesteri, majd 2012–2014 között mesterdiplomát szereztem, ami fő- és másodállásomban is kamatozott. A honvédségi zenekarban – ahol 1984 óta folyamatosan zenélek – 2005-ben zenekarvezető, 2012-ben karmester-helyettes lettem.

Az életmódunk speciális: délelőtt próbák vannak, készülünk a legközelebbi feladatok megoldására, a délutánok szabadok. Azonban nagy a felelősségünk és kötelezettségünk. Az ország legmagasabban jegyzett fúvószenekara vagyunk, nekünk a Kossuth téri állami ünnepen, a Várban egy külföldi delegáció fogadtatásán vagy egy nemzetközi fesztiválon hibátlanul, a katonai és a művészeti maximumnak kell megfelelnünk!

Hivatásunkból adódóan számtalan élményünk van. A szocializmus éveiben az összes akkori vezetővel találkozhattunk. Emlékezetes marad Bush amerikai elnök fogadtatása, de elsők között lehetne említeni 1989. október 23-át, amikor a Parlament emeletéről Szűrös Mátyás bejelentette a Magyar Köztársaság kikiáltását. Mi a téren zenéltünk egy katonai díszszázad kíséretében, de a koreográfiában nem számolt senki azzal, hogy ünneplők ezrei lepik el a teret, mi pedig beszorultunk közéjük. Persze nem volt kellemetlen a történet. Ma az ország vezetői megbecsülnek bennünket és év végén fogadásra vagyunk hivatalosak az Országházban.

Húsz éve, 1999-ben költöztünk feleségemmel és három gyermekünkkel Vecsésre. A döntésben közrejátszott, hogy mind vonaton, mind autóval könnyű eljutni Karcagra, ahol szüleink élnek, de könnyű bejutni a fővárosba is. Fontos szempont volt, hogy már dolgoztam Vecsésen, ismertem zenei hagyományait. A vecsési fúvószenekarral 2003 óta van kapcsolatom, előbb zenészként, majd Hoffer Tibi mellett karnagyként.

Változás akkor állt be, amikor 2012-től a Vecsési Zeneiskola tanára lettem, azzal a nem titkolt céllal, hogy erősítsük a VHZ fúvószenekarának utánpótlását. Először a fafúvósok, majd a rézfúvósok vonatkozásában. Örvendetes, hogy a zeneiskola és a VHZ közös támogatásában az ifjúsági zenekar egyre komolyabb sikereket ér el, és minél többen kopogtatnak a VHZ nagy zenekarának ajtaján.

A VHZ koncertfúvós zenekarának sikerei mindnyájunk nagy eredménye. Szorgalmas és tehetséges, tanulni vágyó lányok és fiúk csapata. Nagy örömöm, hogy önzetlenül, minden ellenszolgáltatás nélkül segíteni tudok a csapatnak, és a repertoár bővítésében is hathatós támogatást tudok nyújtani.

A jövő biztató, mégis sok kérdést vet fel.

A honvéd zenekarnál várható az előléptetésem. Óriási szakmai siker az ország legjobb fúvósainak vezetője lenni, akik ország-világ előtt reprezentálják a magyar fúvósmuzsikát. Azonban azt is látni kell, hogy az ezzel járó feladatok jelentős többletmunkával járnak, ami mellett kétséges a vecsési tevékenységem. A zeneiskolai munkám életem része, több mint harminc éve oktatok. Ezt folytatni szeretném. Ugyanakkor a VHZ-ben olyan társaságra leltem, ahol azt érzem és érezzük mindnyájan, hogy jó együtt lenni és jó megoldani a ránk váró feladatokat.

Nehéz lesz, de találunk megoldást.

Szalontai János, fotók: Szabó Imre gyűjteményéből