Amikor Luther Márton 1517. október 31-én kifüggesztette a wittenbergi vártemplom kapujára a 95 tételt, amivel a búcsúcédulák árusítása ellen lépett fel, látva, hogy mennyi lelki sérülést, anyagi terhet, erkölcsi züllést okoznak a cédulák, még nem gondolta, hogy fellépésének mekkora hatása lesz.
Önmaga írta: „Olyan gyenge voltam, amikor írni kezdtem, hogy még ha Gábor angyal mondta volna is, hogy irataim ilyen nagy változást hoznak, neki sem hittem volna. Testileg annyira beteg voltam, hogy nem volt reményem még egy negyedesztendőnyi élethez sem. Amikor írni kezdtem a búcsúcédulák ellen, nem vakmerőségből, se nem elbizakodottságból tettem, hanem amint a búcsúcédulák borzalmasságát láttam, azt gondoltam: írok erről a gonosz dologról. Majd jönnek mások is, akik más tévelygésekről írnak és jobban véghez tudják vinni a dolgot.”
A búcsú ugyan nem volt bűnbocsánat, hanem az egyházi és tisztítótűzbeli büntetések elengedése, de a teológiai fogalom és a közfelfogás összekeveredett. A középkori ember félt vétkei büntetésétől, ezért kész volt a bűnökért járó vezeklést megváltani, pénzért megvásárolni. A búcsúcédulák árusítása a római pápák kiváltsága lett, és fokozatosan ez vált a pápai intézmények legnagyobb bevételi forrásává. A bankárok is érdekeltek voltak a búcsúcédulák árusításában, hiszen ők bonyolították le a legnagyobb búcsúpénz átutalási tranzakciókat. Luther korában a legjelentősebb üzletkötő az augsburgi Fugger család volt. A gátlástalan, az emberek félelmével és hiszékenységével visszaélő búcsú árusítást egyre több teológus ítélte el, mégis Luther fellépése hozta meg a döntő fordulatot. A wittenbergi egyetem professzora a búcsúval kapcsolatos 95 pontban megfogalmazott levelét a vártemplomra kifüggesztett téziseivel együtt elküldte a búcsút kihirdető mainzi érseknek. Az érsek a pápának továbbította a levelet, aki szakteológusokra bízta ezt a kellemetlen ügyet. Az ügy hamarosan politikai síkra terelődött, mivel a bűnbocsánat kérdése az egyházat igen érzékenyen érintette.
Luther nem akart belefolyni a szövevényes politikába, mégis belesodródott, miután az egyházon belül egyre jobban támadták. A szerzetestanár éppen a vádak hatására megerősödött, és egyre több felismerés publikálására, kiprédikálására bátorodott. Már nemcsak a búcsúról, a kegyelemről és a megigazulásról írt, hanem az egyházi és az isteni tekintélyről, kiközösítésről, és a pápai hatalomról is publikált értekezéseket, leveleket. Az egyház megpróbálta nézetei visszavonására kényszeríteni, de se fenyegetéssel, se ígérgetéssel nem tudta őt elhallgattatni. Ekkor Róma háromévi peres eljárást folytatott ellene, melynek eredményeképpen Luthert kiátkozták, írásait elégették. Luther és hívei 1520 végén Wittenbergben a pápai átokbullát nyilvánosan elégették. Ezzel nemcsak a pápaságtól, hanem az egyháztól való elszakadás is kezdetét vette. A másik döntő esemény 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlés volt, ahova V. Károly császár hívta meg, hogy tanait megvitassák. Valójában két kérdést intéztek hozzá: először, hogy elismeri-e, hogy az ott bemutatott könyveket a sajátjának vallja, másodszor, hogy visszavonja-e azok tartalmát. Az első kérdésre határozott igennel válaszolt, a második kérdés megválaszolására egy nap haladékot kért. Így április 18-án ismét megjelent a birodalmi gyűlés előtt, ahol elmondta, hogy műveiből és tanaiból semmit vissza nem von, hacsak a Szentírásból vagy világos észérvekkel meg nem győzik. „ Itt állok, másként nem tehetek, Isten könyörüljön rajtam! ”
Luther élete kockáztatásával is kiállt nézetei és művei mellett. V. Károly császár Luthert eretneknek nyilvánította, birodalmi átokkal, azaz jogvesztéssel sújtotta, de nem fogatta el. Bölcs Frigyes szász választófejedelem pedig cseles akcióval elrabolta és Wartburg várában eltüntette Luthert ellenségei elől.
Heinemann Ildikó lelkész
