„Mondd meg, nekem mit dalolsz, megmondom, ki vagy. A bennünk továbbrezgő dallamok és foszlányaik olyat vallanak felőlünk, amit semmi lélekelemzés nem hoz felszínre. Bevilágítanak a lélek rejtett zugaiba, ahova másképp nem férkőzhetünk…” (Kodály Zoltán)
A magyar népzene ünneplésének immár hagyománnyá vált jeles alkalma volt városunkban a „IV. Kerek a káposzta, csipkés a levele…” címmel meghirdetett Népdalkörök Találkozója. A Bálint Ágnes Kulturális Központban április 23-án a vecsési Labdarózsa Népdalkőr mellett a Hévízgyörki Asszonykórus és a párkányi Szivárvány Énekkar vendégeskedett. Az előadás megnyitójaként Pavella Krisztina művészeti vezető – egyben az est házigazdája – köszöntötte a megjelenteket, majd röviden bemutatta a Vass Lajos Nagydíjas, valamint az Arany Páva Nagydíjas Labdarózsa Népdalkört. A 2000-ben alakult kórus hitvallása sokat elárul működéséről: „Őrizni az értékeket, a hagyományt, megmutatni és megszerettetni a fiatalabb generációval.” Rengeteg versenyen, fellépésen vettek részt, külön kiemelve, hogy hazánkat képviselve kijutottak Prágába is egy népzenei fesztiválra. Idei programsorozatuk kiemelkedő állomásaként Toscanába vihetik a magyar népdalokat.
A találkozó címadó dalával indítva bakonyi lakodalmas, valamin tormánsági népdalok csendültek fel szépen zengő citeraszó mellett. Tábori Ferenc alpolgármester köszöntője után Zelei Bence, a kórus 14 éves citerása lépett a reflektorok fényébe, Benczéné Dr. Mező Judit gyűjtéséből származó hortobágyi népdalok előadásával. A Kispesti Zeneiskola növendéke méltán vívta ki hallgatósága elismerését, mint korábban annyiszor. A műsor ezen szakaszában a szervezők meglepetéseként Kárpáti Szilvia mesemondó, bábos, drámapedagógus lépett a színpadra. „Mesélek felnőtteknek és gyermekeknek, bábokat, díszleteket készítek, darabokat írok, bábozom, alkotok, teszem, amit éppen kell, hogy mosolyt varázsoljak az arcokra” – tudtuk meg Kárpáti Szilvia előzetes bemutatkozása alkalmával. S, hogy a mosoly ezen az estén könnyeket csalogató nevetésbe fordult, az annak volt köszönhető, hogy e falak között eddig ritkán hallott székely pajzán népmesék bizony megtették hatásukat.
A program folytatásaként az 1969-ben alakult Hévízgyörki Asszonykórus saját népviseletét bemutatva lépett a színpadra. Az eltelt 48 évszámos díjat hozott a kórusnak. Kilenc alkalommal szereztek „Arany Páva” minősítést, négyszer „Arany Páva Nagydíjat”, öt alkalommal kaptak „Vass Lajos Nagydíjat”. A kórus jelentőségét mutatja, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének archívumában fellelhető régi hévízgyörki népdalgyűjtések anyagai szinte teljes egészében az asszonykórus repertoárjában szerepelnek. Külön érdekesség, hogy valamennyien „adatközlő énekesek”, akik a népdalokat szüleiktől, nagyszüleiktől tanulták. Szülőfalujuk mellett Galga-mente népdalait is autentikusan ápolják, így ez alkalommal két Galga-menti népdalcsokorral kedveskedtek.
Megható volt, ahogy Pavella Krisztina művészeti vezető, most kisfiával, Simon Danival lépett a színpadra, aki bár nem tagja a népdalkőrnek, de minden rendezvényen ott van, és dalokkal vagy versekkel örvendezteti meg hallgatóságát.
A párkányi Szivárvány Énekkar ezután következett. Felvidéki magyar testvéreink 1995-ben 35 taggal indultak, javarészt a régi iskolai énekkar résztvevőivel. 2010-ben Mihályi Magdolna vette át a kórus vezetését, s a heti két próba mellett jelenleg 28 taggal működnek.„ Napjaink rohanó életében a zenei élmények hallatlanul fontosak, sokszor hitet és erőt adnak, mert semmi sem hatol be olyan mélyen a lélekbe, mint a zene”,- vallják egyöntetűen. Giraud – Bárdos: Tábortűznél, Ádám Jenő: Somogyi nóták, Weörös Sándor – Karai József: Ugrótánc szerepeltek többek között a most bemutatott dalaik között, kiérdemelve a nagy tapsot.
A kórusok, ha találkoznak – mint ezen a valóban szép ünnepen tették-, nem maradhat el a közös éneklés. Így volt ez most is, így volt ez itt is.
„Kerek a káposzta, csipkés a levele. / Kettő a szeretőm, mit csináljak véle? / Ha a szőkét ölelem, barna haragszik, / Így hát az én búbánatos szívem soha meg nem nyugszik”.
Képek és szöveg: Fekete József
