A Bálint Ágnes Mesefesztivál szervezői az idei rendezvényhez kapcsolódóan is meghirdették a meseíró pályázatot, melynek eredményhirdetését a rendezvény második napján tartják. Mielőtt azonban megismernénk az új győzteseket, idézzük fel a tavalyi év fődíjas írását. Az alábbiakban Vajda Noémi meséjét olvashatják.
Létezik egy kis falu a titkok mezején, ahol a szerencsét a legértékesebb dolognak tartják. Ebben a kis faluban van egy kristály, amit a Szerencse Kristályának neveznek. Még egy szállóige is fűződik a nevéhez: „Ha a közelében élsz, a szíved sose fél, a remény benned él.”
Ennek a kristálynak vannak őrzői is, akik mindent megtesznek a kis falucskájuk ékköve érdekében. Az első a BÁKK Manó, aki minden éjjelét és nappalát a kristály mellett tölti, nehogy baja essék. Második egy kedves hölgy, akit BÁKK Manci néven szólítanak. A harmadik a legcsalafintább őrző: egy fekete macska, akit a falu lakói a bundája és éles karmai miatt a balszerencse hozójának tartják. Igaz, nem is tévednek sokat, hiszen a fekete macska, ahol jár, biztosan felfordulást okoz. Nemcsak másokra hoz szerencsétlenséget, hanem még magát is gyakran bajba sodorja.
Egy napon a faluban elterjedt a hír, hogy nyoma veszett a Szerencse Kristályának. Manci és BÁKK Manó gyorsan a helyszínre futottak, ahol már csak a kristály hűlt helyét találták.
– Biztosan a macska volt! – kiáltott fel az egyik manó Fekete Macsekra mutatva, aki éppen ott téblábolt megszeppenve.
– Én aztán nem! – méltatlankodik Macsek. Mindhiába, senki sem hiszik neki. Szomorúan BÁKK Manóhoz somfordál, és körbefonja mancsaival a manó kis kezét. – Ugye te hiszel nekem? – néz fel könnyes szemekkel, amitől a manónak egyből meglágyul a szíve.
– Én hiszek neki! Attól még, hogy fekete a bundája, és balszerencsét hoz nem biztos, hogy őt kell okolni minden rosszért. Nem szabad másokat a külsejük alapján megítélni! – vakarta meg a manó a cica füle tövét, aki dorombolva jelezte háláját.
– Keressük meg a kristályt! – kiáltotta BÁKK Manci, amire a másik két őrző is buzgón felpattant.
– Induljunk minél hamarabb! – mondta hősiesen BÁKK Manó, majd kezébe vette a varázstarisznyáját, és el is indultak a nagy rengetegbe.
Már mentek egy ideje, amikor Manci észrevett egy piros rongyot, ami hasonlított a kristály körül lévő takaróra, ami a karcolások ellen védi. Eltökélten folytatták útjukat a fák között, hamarosan kifáradtak, így egy nagy sövény mellett megpihentek. Falatozás közben Mancinak kis magocskák keltették fel figyelmét, amiket jobban szemügyre vett. Arra jutott, hogy ezeknek az életet hordozó magoknak nem szabadna az árnyékban szomorkodniuk, ezért egy napsütötte helyre elültette őket. Már a hatodik magot helyezte új helyére, amikor egy nagyot rengett a föld, a sövény hirtelen ketté nyílt, és egy ösvény tárult az őrzők elé. Örömükben összeölelkeztek, és már szedték is sátorfájukat. Mentek-mendegéltek, mikor sajgó lábuk már kezdte feladni a szolgálatot. Majdnem leültek pihenni, mikor egyszer csak egy síró hangra kapták fel fejüket, ami a szederbokrok mögül szűrődött ki. Egy édes kis ogre kölyök hullajtotta sós könnyeit, szemeiben szomorúság tükröződött. Manci közelebb lépett a kis csöppséghez, megsimította a hátát, majd karjaiba zárta.
– Mi bántja a kis szívedet? – kérdezte lágy hangon Manci.
– Senki sem hallgatja meg a mesémet! – szipogott az ogre, majd felegyenesedve szemügyre vette a mellette állókat.
– Mi szívesen meghallgatjuk! – biztatja Manci a hátát simogatva, mire a kis teremtmény azonnal mesélni is kezdett:
– „Egyszer egy kismanó az erdőben gombát keresgélt, de hiába, csak egy törött szárnyú madárkát talált. Hazavitte és meggyógyította, majd egy napon szabadon engedte. Másnap reggel az ajtaja előtt aranyló napsugárban a kis madár egy teli kosár gombával várta. A manó megértette, hogy a szerencse nem a véletlenen múlik, hanem a szívekben rejlik.” Lelkesen mesélt, ám mikor végzett, hirtelen eltűnt, otthagyott valamit. Egy cetli volt, amire csak annyi volt firkantva, hogy „ÖLELÉS”.
Manci rájött, hogy csak egy szeretettel teli ölelésbe kell zárnia társait, hogy a mesék és az emberek világát elválasztó szakadék szélén megtalálják a Szerencse Kristályát. Az ölelésből kibontakozva hirtelen megpillantották, hogy a túloldalon ott fénylik a kristály, melyhez egy rozoga híd vezetett, félő volt, hogy leszakad, ha rálépnének.
– A szerencse azoké, akik hisznek magukban! – kiáltott fel Manci, majd bátran átkeltek a hídon, és a Szerencse Kristályhoz szaladtak, körbefogták, átölelték és azon nyomban a falujukban találták magukat. Mindenki boldogan gratulált nekik, majd nagy lakomát csaptak.
– Van egy titkom!– szólalt fel hirtelen Fekete Macsek. – Én rejtettem el a kristályt, hogy megtanuljátok a szerencse nem a véletlenen múlik, hanem az emberek jó szívében van, a bátorságban és a türelemben rejlik. A kristály csak emlékeztető, hogy ez mind bennetek van.
– Igazad van! – koccintottak gyökérsörükkel a kezükben, majd jót nevetgélve folytatták kellemes estélyüket.
Vajda Noémi
