Ismét elment a vecsési orvosi- és közélet egyik kiemelkedő személyisége. Etelka főorvos asszonyt a régi vecsésiek mindnyájan ismerték. A hatvanas évektől kezdődően az Achim András utcai körzeti orvosi rendelőben fogadta a betegeit, majd a felsőtelepi Somogyi-Bacsó, ma Károly utcaiban. Később életútja máshová vitte, dolgozott főigazgatóként Monoron, üzemorvosként Tatán, illetve sport-és üzemorvosként a pestlőrinci SZTK-ban, de közírói tevékenysége révén került ismét a vecsésiek látókörébe.
Feldolgozta a vecsési egészségügy helyzetét, írt az orvosokról, megírta Dr. Imreh Pál munkásságát – hogy csak a legismertebbeket említsük. Jótékonykodása legendás volt. Alapítványa évenként jutalmazta a vecsési Petőfi téri iskola és a kőbányai Szent László Gimnázium legjobb diákját és oktatóját. Férjével bejárták a határon túli magyarság területeit, és szívükön viselték a helyzetüket és kultúrájukat. Különösen megragadta a moldvai csángóság sorsa, Vecsésre is elhozta Nyisztor Ilonkát és tanítványait.
Szegényebbek lettünk. Nyugodjon békében, emléke legyen áldott!
Végső kívánsága volt, hogy szűk családi és szakmai körben legyen a gyászszertartás, amely a vecsési temetőben 2026. július 20-án volt. Férje, Tar György, két gyermeke, Tar Ildikó és Tar László, húga, Bedő Lajosné Fodor Erzsébet, valamint rokonok, szerettei búcsúztatták. Alábbiakban Dr. Kiss Erikának, a kollégájának a temetésen elhangzott beszédét idézzük fel, némi rövidítéssel.
„Fájó szívvel szeretnék búcsút venni orvos- és írótársamtól, a Magyar Orvosírók- és Képzőművészek Köre elnökétől, Tar Györgyné Dr. Fodor Etelkától, akinek orvosa is voltam, mert élete utolsó szakaszában az általam vezetett kórházi osztály ágyán feküdt. Fodor Etelka 1941. március 17-én született Vecsésen. Orvosként Vecsésen dolgozott és a Pestlőrinci Szakorvosi Rendelőben tevékenykedett. Sokan a Magyar Orvosírók- és Képzőművészek Köre (MOKK) elnökeként ismerték nevét, számos (talán 19) antológia szerkesztőjeként és lektoraként. Saját publikációinak és előadásainak kiemelt témája a csángó népi hagyományok köre volt. Dr. Fodor Etelka férje, Tar György kérésére és a hajdani MOKK tagjaként és – nem utolsó sorban – Etelka orvosaként írom megrendülve e sorokat.
Dr. Fodor Etelka közösségi ember volt, és ez nemcsak a MOKK szervezése kapcsán volt evidencia. Legyen az apró vagy jelentős dolog, Ő mindent megpróbált a közösség javára fordítani. Egyik könyvem megjelenése kapcsán, annak dedikálásakor Etelka első kérdése ez volt: „tudnál esetleg belőle a vecsési iskolának is adni, hisz ez egy olyan téma, melyet a gyerekeknek is ismerniük kell” (a holokausztot is érintő kérdésekről szólt). Etelkát tisztelet övezte, és Ő is mindenkinek megadta a kijáró tiszteletet. Mindvégig ép elmével vette tudomásul az önmagát és környezetét érintő határokat, megpróbálva elemezni azokat, keresvén az ok-okozati összefüggéseket.
Hogy milyen ember volt Etelka? Természetes, hiteles, mértéktartó ember, és így nyilvánult meg élete minden területén. Egyforma természetességgel tárgyalt az egyetemi tanárral, beosztott munkatársaival, a szolgálatos takarítónővel, könyvkiadókkal. Etelka nem ismerte a hízelgést. A képmutató, mézes – mázas magatartás teljesen távol állt tőle. Jó ember volt. Természetes jósága olyasféle volt, mint Petőfi apjáé: „… azt gondolá, hogy minden ember az”. Nagyon fájt, sőt egyre jobban fájt neki, hogy nincsenek eszközei az emberi gyarlóság, önzés, törtetés, képmutatás ellen.
Fodor Etelka hívő ember volt, de soha meg sem fordult a fejében a misszionálás vagy a lobbizás gondolata. Ugyanakkor még a MOKK találkozók idején sem mulasztotta el a katolikus istentiszteleti alkalmakon való részvételt, bravúrosan lavírozva térben, időben. Ebben is jó szervezőnek, kiváló időbeosztónak bizonyult. Férje, Tar György mindenben maximálisan támogatta őt, és nagy szeretettel látta el a kísérő társ, sofőr szerepkört, majd a későbbiekben betegápolóvá és szakáccsá is átminősült. „Nagyon jól megtanult főzni” – Etelka büszkén és hálásan mondta, közben mosolygott, szinte csak úgy önmagában. Etelkától sokat tanultam az érző – gondolkodó Ember érzelmi skálájának, annak a bizonyos „görbének” a különbözőségéről, ritmusáról, változásairól. Sajnos, ott a kórházban az emberi kultúra gazdag tárházának ismerőjét ez már egyre kevésbé érdekelte. Jeremiás próféta kései utódaként feküdt az ágyában: „Zegzúgos a szív és érzékeny nagyon, ki a megismerője!”
A MOKK Etelka életének kiemelkedő szegmense volt. Néhány MOKK-taggal még élete utolsó hónapjaiban is tartotta a kapcsolatot: telefonon és levelezés révén. Leveleit kézzel írta. Baráti szeretettel őrzőm e rövidülő levélkéket, melyek – orvosi szemmel nézve – a Parkinson-betegség dokumentumai is lehetnének. Tartalmilag mindig megjelent a MOKK-nosztalgia ezekben levelekben. 2022. szeptember 21-én ezt írta: „Jó volt látnom a régi tagokat. Jövőre már nem fogok élni – úgy érzem. Gyengül a járásom”. Aztán mégis sikerült összeszednie magát. Fent és lent, fent és lent. A halála előtti napok egyikén ott a Csepeli Telephelyen nagyon örvendetes dolog történt. Etelka szembe jött velem a folyosón, magabiztosan kezelve járókeretét. Etelka, hiszen ez egy történelmi pillanat! – szóltam én. Szinte vidáman mosolygott és tett még néhány lépést. Pár röpke percig együtt örvendeztünk. Azután néhány napon belül visszazuhant oda, ahonnan már nem volt visszatérés. Ott voltam, halálát én állapítottam meg. 2026. június 30-át írtunk, reggel 7 óra 30 percet mutatott az óra.
Uram, segíts meg minket! Etelka, nyugodj békében!”
VT infó
