„Jézus feltámadt, győzött a szeretet, győzött az irgalom!”
Az egyházi évben a karácsonyi ünnepkör farsang végéig tart, akkor kezdődik hamvazószerdával a nagyböjt. A „hamvazó” melléknevet azért kapta ez a nap, mert ekkor – illetve a következő vasárnap – az előző év virágvasárnapján használt, megszáradt barkaágak elégetésével nyert hamujával hintik meg a híveket, jelölik meg a homlokukat. Így a hamvazás a bűnbánat külső jeleként szolgál. A nagyböjt a vasárnapokat leszámítva 40 napig tart, vagyis húsvétig. Ez idő alatt a szertatások alatt az orgona csak az énekek kísérésére szorítkozik, az oltáron nincs virágdíszítés, a szertartásokat lila ruhában végzi a pap, s az oltárterítők is lila színűek. Régen a 40 nap alatt a híveknek – kivéve a gyermekeket, időseket, utazókat és közös konyhán étkezőket – tilos volt a hús fogyasztása. Jelenleg csak a nagyböjt péntekjein tilos a 14. évtől, de dicséretes, ha a kötelező előírásokon túl több önmegtagadást és lemondást vállalunk: „Mert testi böjtölésükkel a bűnt fékezed, felemeled a lelked, szent erőt és jutalmat bőven kapsz”. A nagyböjt péntekjein örömmel végzik el a hívek akár a templomban, akár otthon a keresztúti ájtatosságot. Ez a szokás az 1700 körüli években alakult ki.
A nagyböjti idő csodálatos része a nagyhét. Ez húsvét előtti vasárnap, virág(pálma)vasárnap kezdődik. Az emberek megtudták, hogy Jézus „feljön” Jeruzsálembe az ünnepekre, ezért elébe mentek, pálmaágakat és ruháikat terítik a földre, hogy ünnepélyesen vonulhasson be, egy szamárcsikó hátán: „Áldott, aki az Úr nevében jön, Hozsanna, hozsanna” – kiáltották. Vajon az éljenzők között akadt-e valaki akkor, hogy ugyanerre a Jézusra – aki amerre csak járt három éven keresztül gyógyította a betegeket, a vakoknak visszaadta a látását, halottakat támasztott fel és a szegényeknek hirdette az örömhírt, az evangéliumot – talán ugyanezen az úton azt kiáltsa majd pár napra rá: „Keresztre vele!”?
Nagycsütörtökön este elfogyasztja a „tizenkettővel” a húsvéti vacsorát. Az utolsót! Vacsora előtt leveti felsőruháját, vizet tesz egy tálba, és egyenként odatérdel tanítványai lábához, s mosni kezdi lábukat. Ő, az Úr, a Mester, a Teremtő példát adva, hogy követői is szolgálják ki egymást. Aztán a vacsora folyamán megalapítja szeretete szentségét, az oltáriszentséget, hogy templomainkban közöttünk maradhasson, hogy velünk legyen a kenyér és a bor színe alatt: „Ez az én testem, mely értetek adatik” – mondta, miközben az átváltoztatott kenyeret tanítványainak nyújtotta, aztán így folytatta: „Ez a kehely az én véremmel, mely értetek kiontatik a bűnök bocsánatára”.
Majd elmondta búcsúbeszédét, melyről képtelen vagyok csak pár szóban, mondatban megemlékezni a beszéd „gazdagsága” miatt. Ezt a részt János evangéliumából (13–17. fejezet) kötelezően el kellene minden Krisztus-követőnek olvasnia.
Nagypéntek. Miután Jézust, a Krisztust a nép követelésére a megkorbácsolás után halálra ítéli Pilátus, átadta a zsidóknak, hogy megfeszítsék: „megroncsolt testben, homloka tövisben, elindul az úton, az elítélt Isten, vállán a kerettel”. Az „Úton” – melyet Via Dolorosa-nak, a fájdalmak útjának neveznek Jézus keresztútja óta –, többször is összeroskad, már nem tud beszélni sem, csupán egyetlen alkalommal, minden erejét összeszedve figyelmezteti a rajta siránkozó jeruzsálemi asszonyokat: „magatokat és gyermekeiteket sirassátok…”! S a Koponyák-hegyén már áll a kereszt, nehéz vasszegekkel rászegezve Jézus, az Isten ártatlan báránya, hogy feláldozza magát a mi bűneinkért. Az én és a te bűneidért is…
Így szerette Isten a világot, így szeret engem! Világtörténelmi pillanat.
A kereszt alatt összegyűlt népnek az eddigi dráma még nem volt elég, gúnyolódik a megfeszítetten: „ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről…” De nem száll le, pedig megtehetné, hiszen Ő a második isteni személy. Inkább imádkozik a népéért: „Atyám, bocsáss meg nekik.” Az Atya fájdalmas anyjára, Máriára hagyja tanítványát és ezzel híveit is. Utolsó szavai Atyjához szólnak: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”, és fejét lehajtva, kilehelte lelkét!
Ezekben a napokban J. S. Bach Máté-passióját és János-passióját szoktam hallgatni. A János-passió 61-es Recitativójából, a 62-es tenor áriából idéznék pár mondatot, mely ez az evangéliumi szöveg költői leirata, s abban különbözik, hogy a költő – és a zeneszerző is – bővebben „elidőz” egy-egy gondolatnál, érzelmileg is próbál hatni ránk: „De íme, lásd: a templom kárpitja levált és végighasadt le a földig és a föld mélye dübörög. Szétnyílnak a sziklák, sok sírhant újból kinyílik és újra élnek és kiszállnak a Szentek testei…” Majd felteszi a szöveg
– nekünk is – a kérdést: „Te gyenge emberi szív, ezeket tudva, mit teszel?” Ugyanúgy éled életed, mint eddig? Nem akarsz változtatni valamin? A döntésemtől függ, hogy Jézus Krisztus fájdalmas szenvedése és kereszthalála eredményez-e valamilyen komolyabb változást? Őszinte lesz Nagypénteken a hódolatunk a Szent Kereszt előtt? És nagy örömmel tudjuk-e énekelni Nagyszombaton, a Feltámadási Öröméneket, az Exultet-t?
„Ó, kimondhatatlan a szeretet és jóság: hogy a szolgát megmentsed, Fiadat sem kímélted érte, Ó, szerencsés vétek, hogy ilyen hatalmas és fölséges Megváltót kívánt és érdemelt!”
Legyen szép és áldott az idei húsvétunk! Alleluja, Alleluja!
Nagy István Elek
