A Jókai utcai hívők idén is csodálatos virágszőnyeget varázsoltak a szürke járdákra.
Az úrnap ünnepe tulajdonképpen nagycsütörtökön van, amikor Jézus az Oltáriszentséget alapította. De a nagyhét és húsvét ünnepei nem hagynak lehetőséget arra, hogy méltóképpen megünnepelhessük ezt a csodálatos ünnepet. Ezért az egyház az ünneplést „áthelyezte” a Szentháromság vasárnapja utáni csütörtökre, illetve az ezt követő vasárnapra. Jézus látomásban adta lüttici Szent Juliannának tudomására, hogy szeretetének ezen titkát külön ünneppel dicsőítsék. Először 1247-ben ülték meg az ünnepet, majd 1264-ben IV. Orbán pápa az egész egyház számára kötelezővé tette. A pápa megbízásából Aquinói Szent Tamás domonkos szerzetes írta meg az ünnep imáit, himnuszait.
De mi is történt nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán? A történetet pontosan a Bibliából ismerjük. Maga az Úr mondta apostolainak: „Vágyva-vágytam, hogy elkölthessem veletek az ünnepi vacsorát.” A vacsora kezdetekor Jézus kötényt kötött maga elé, mosdótálba vizet vett, és ő, az Úr és Mester mosni kezdte apostolai lábát, majd megtörölte, példát adva mások szolgálatára. A tanítványok tiltakozása ellenére is cselekedte ezt Jézus, hogy „teljesen tiszták legyenek.”
A vacsora végén Jézus kezébe vette a kenyeret, megtörte és elmondta felette az átváltoztatás (konszekrálás) szavait: „Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem, mely értetek adatik. Aztán a borral telt kelyhet is a kezébe vette, megáldotta, s e szavakkal adta apostolainak: igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én véremnek a kelyhe, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Jézus ezzel a cselekedetével és ekkor alapította meg az Oltáriszentséget és az egyházi rendet. Hála neked, Uram! Majd hosszan és bensőségesen szólt hozzájuk: „Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, ti is úgy szeressétek egymást.” Szemléletes hasonlattal adja tudtunkra, hogy: „Én vagyok a szőlőtő, s Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt lemetsz rólam, amely nem hoz gyümölcsöt. (…) Aki bennem marad és én őbenne, az bő termést hoz.” Majd megígérte a Vigasztalót, a Szentlelket, „aki majd elvezet benneteket a teljes igazságra”. Végül elmondja fenséges főpapi imáját, imádkozik az apostolaiért és a hívőkért: „Könyörgök azokért is, akik szavukra hinni fognak bennem! Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok!”
Érthető az előzőek után, hogy miért szükséges külön ünneppel köszönteni a Sanctissimum-ot, a Legszenteltebbet, az egyház legféltettebb, leginkább őrzött titkát és kincsét. Mértéke és iránymutatója megszentelődésre váró életünknek. Tápláléka egyénnek, erőforrása közösségnek. Általa Krisztus él közöttünk. A legnagyobb áldás az, hogy Isten velünk van. A mindenható szeretet állandó csodájaként a tabernákulumban itt hagyta az Úr az oltáriszentséget, a szentostyát. Nem emlékét, nem szimbólumát, nem ígéretét, hanem dobogószívű, véres valóságát. Ezért varázsolnak a Jókai utcai hívek csodálatos virágszőnyeget a szürke betonjárdákból, hogy méltó legyen az utca is, amerre a pap az oltáriszentséget viszi, a hívek sokasága kíséretével, a fúvószenekar hangjai mellett. Őt fogjuk ünnepelni szeptemberben Budapesten, az Eucharisztikus Kongresszuson, együtt az egész világ keresztényeivel.
Szöveg és kép: Nagy István Elek
