Szénási Sándor István szerény ember. Nem hivalkodott a díjjal, ezért adunk csak most hírt róla. Szerény, mert van mire: ő már halhatatlan, versei és élete által mindenképp. Kell-e ennél több?
A hévízi Csokonai Irodalmi és Művészeti Társaság tavaly volt 35 éves. Évente tartanak kétnapos találkozót, ahol előadások hangzanak el, és a programot színesíti három díj átadása: Csokonai-díj, Lilla-díj és a Tavirózsa Elismerés. Sándor tagja az egyesületnek és tavaly is ott volt. A járványügyi helyzet miatt a megszokott kettő helyett egy napba tömörítve került sor az éves konferenciára 2020. szeptember 25-én. A megszokott helyszín is változott, ezúttal a polgármesteri hivatal konferenciaterme adott otthont a tanácskozásnak, amely a nehézségek ellenére számos érdeklődőt vonzott, pedig a határon túlról ezúttal nem érkezhettek vendégek. A találkozó témája a remény volt, amely ha a világra, vagy a vírusjárványra gondolunk, különösen nagy hangsúlyt kaphat.
A rendezvénynek különös súlyt adott, hogy a Társaság tavaly volt 35 éves.
A konferencia a hagyományoknak megfelelően költőversennyel zárult. A társaság vezetősége a résztvevők számára hét rövid gondolatot adott át, amelyek igen távol álltak egymástól, de a feladat az volt, hogy mind a hét érintetlenül szerepeljen egy versben. A győztesnek járó Lilla-díjat a Szénási Sándor nyerte el, melyet Zalán Tibor tiszteletbeli elnök és Tar Ferenc elnök adta át.
Szénási Sándor István tősgyökeres vecsési, szinte mindenki ismeri, de igazi énjéhez érdemes pár dolgot felidézni.
Édesapján keresztül az egész család ritka és szó szerint verejtékes szakmán keresztül jutott a napi megélhetéshez. Édesapja vasöntő iparos volt. Megvásárolta a hulladékfémet, kemencéjében kiolvasztotta és formákba vagy fémkokillákba öntötte. A 60-as évek közepén nyári szünetben ismerkedtem meg a munkájukkal. Azzal tudtam Sanyi bácsi később is megnyilvánuló megbecsülését kivívni, hogy megismertem a gáterezés munkáját, amikor az öntőhomokot átrostáljuk, hogy a benne maradt vashulladékot visszanyerhessük. Milyen az, amikor tenyérrel lehet söpörni a finom porral átitatott vizes csatakot az emberről, vagy milyen a több száz fokos kazán mellett/fölött állni és abba dobálni az olvasztásra várót. Nos, Sándor ilyenben edződött, de haszna is volt, mert itt tanulhatta meg a formakészítés csínját-bínját, fortélyait, szépségét.
„Vecsésen születtem, 1953-ban. Szüleim kisiparos vasöntők voltak, s az otthoni vasöntödében szó szerint verejtékezve keresték meg a betevőt. Az egészségtelen vasöntőműhely után gyönyörűségnek tűnt nagyszüleim paraszti élete a földeken, a szőlősben, pedig az sem lehetett sokkal könnyebb. Gyermekként a vecsési határban szerettem meg igazán a természetet, s általa jutottam el a vershez is, tanultam meg elviselni az emberi lélek kegyetlen harcát a szerelemben és az emberi kapcsolatokban. Sajnos, későn ébredtem rá, hogy az a világ, ahonnan jöttem, szíve mélyén a kezek virtuóz munkatáncát becsüli igazán, ezért nem fogadott be egészen, de mégis sok mindenre megtanított.”
Az élet az igazi dramaturg és tanítómester. Az itt kapott alapok, cölöpök a mai mindennapokban is. „Mindig is szem előtt tartottam, hogy a család, a megélhetés az első és, csak azután következik az olyan „non profit” tevékenység, mint az írás, habár nagyon fontos nekem. Nem szabad, hogy tönkre tegyem magamat és a környezetemben élőket bármiféle hamis önértékeléssel vagy küldetéstudattal, mert az ellentétes lenne a művészet lényegével. Értem ezen azt, hogy a művészet felemelni hivatott az embert, nem pedig tönkre tenni.”
A vers szeretetéről és műveléséről így vall:
„Nem a szakmai végzettség a legfontosabb, hanem a rátermettség. Ahogy Czine Mihály tanár úr mondotta volt Sinka István kapcsán: költővé nem képeznek valakit, hanem az csak úgy lesz, megterem, mint a vadvirág a réten. Hát ilyen alázattal állok én is ehhez a kérdéshez, és aki nemes szándékkal fog tollat, azt csak becsülni tudom.”
Tagja a Krúdy Gyula Irodalmi Körnek. A Kláris és a kazincbarcikai Szirt, valamint a Művészetbarátok lapja is közölte verseit.
1996-ban jelent meg első verseskötete „Ifjú Álmok Ninivéje”címmel. 2004-ben készült el német-magyar nyelvű mesekönyve: „Mesék Csipasz Majomról”. A második verseskötete Ne siess, idő! címmel 2013-ban látott napvilágot.
A szerény nyugdíj megköveteli, hogy az egyre ritkább tévészerelés, apróbb javítások mellé – még a 70. életévhez is közelítve – termelői, alkotói munkát végezzen. Sándorról évek óta tudjuk, hogy mestere a gipsznek, a formakészítésnek, stukkók, szobrok, párkányok és ezernyi más termék elkészítésének. Visszaköszön a gyermekkor: a formakészítés elsajátítása, és annak kiöntése, majd felszerelése. Így újulnak meg tehetsége, keze munkája során az Andrássy úti paloták, a Nyugati pályaudvar és sok más 19. századi épület, amikor még művészet volt az építészet.
A poéták megbecsülése sosem jelentette Dáriusz kincsét. A címben említett díjon kívül Vecsés Város Kultúrájáért kitüntetést érdemelte ki 2006-ban és Krúdy emlékérmet kapott 2008-ban.
Hála Istennek, az emberek emlékezete, a költemények gondolatai tartósabb és veretes emléket állítanak róla. És ez így van rendjén!
(A dőlt betűs idézetek a Montázs Magazin 2013. augusztusi számában jelentek meg.)
Szalontai János
