Csenki Györgyné Varga Zsuzsanna, az 1965-ben kispályás kézilabda-világbajnokságot nyert női válogatott tagja. 50 éve az utánpótlás területén tevékenykedik, tíz éven át Vecsésen is dolgozott. Vecsésen él. A Magyar Sportért Emlékérem arany fokozatának birtokosa, a MOB-díj 2010-es kitüntetettje.
Budapesten születtem 1940. október 2-án, a VIII. kerületben laktam és a Szentkirály utcai iskolába jártam. Apukám futballista, anyukám kézilabdás volt, így én is hamar megszerettem a labdát. A Múzeumkertben volt a tornaóra.
A legjobban a kötelező gimnasztika után a kidobóst kedveltem. Általában nyertem, még a fiúk sem tudtak eltalálni. Talán itt szereztem meg a dobótechnikámat, ami a sportágunkban nélkülözhetetlen. Kapcsolatom a kézilabdázással már az ötvenes évek első felében a régen megszűnt Tüker SC-ben kezdődött, majd az NB I-s Vörös Meteorba kerültem és már 18 évesen bemutatkozhattam a válogatottban.
Ekkor tértek át nagypályáról kispályára, és teljesen más volt a kézilabda. Kétszer 20 perc volt a meccsidő és nem volt passzív támadás. Akár 2-3 percig is birtokolhatta a csapat a labdát. Lassúbb volt a játék, ezért volt kevés gól.
Sajnos, az én tanítómestereim már mind eltávoztak. Így Kormos Mátyásra, Otte Ernőre és Török Bódogra is csak szeretettel és köszönettel emlékezhetek.
Eredetileg balszélső voltam, de az igazi posztom a beállós lett. 1958-tól 1969-ig 50 alkalommal játszhattam a nemzeti együttesben. A legnagyobb élményt az jelentette, hogy tagja lehettem az 1965-ben világbajnokságot nyert magyar válogatottnak. A jugoszlávokat vertük a dortmundi döntőben 5-3-ra. Török Bódog nagyon jó emberként és edzőként kiemelkedő egyénisége volt a magyar női kézilabdázásnak, akivel a 11 év nagyon jó munkát végeztünk.
A Vörös Meteor után a Spartacusban, majd a Vasasban játszottam, visszavonulásomat követően az angyalföldieknél kezdtem edzői munkámat egy előkészítő csoporttal.
Világéletemben gyerekekkel foglalkoztam, s ötven év alatt mindig is a tanítványaim fejlődése és játéktudása volt az egyetlen mérce számomra. A győzelem vagy a vereség csak felnőttkorban, érett játékosok esetében fontos. Nagy türelem kell a gyerekekhez, nem szabad szidni vagy bántani őket, a szeretet az egyetlen út, amely a szívükön keresztül végül az eszükhöz vezet. Mindig azt kerestem, miért dicsérhetem meg őket.
Futás, ugrás, hajítás. Ez a kézilabda alapja, és ezt bizony meg kell tanítani. Nehéz, időigényes dolog, de enélkül nem megy. A fiatalok még nem elég erősek fizikálisan, a sérülések elkerülése miatt nagyon kell vigyázni rájuk. Hosszú távú fejlődésük szempontjából természetesen időben fel kell vinni őket a nagyok közé, de nem szabad túljátszatni őket. Fokozatosan kell megszokniuk a légkört és a ritmust, különben vagy megsérülnek, vagy megrettennek, és elmegy a kedvük a játéktól
1995-től tíz éven át a leány serdülő nemzeti válogatott mestere, s közben a hazai kézilabda szövetség utánpótlás bizottságának elnöke is voltam.
Büszke vagyok arra, hogy tucatnyi tehetséget fedeztem fel – Bulath Anita, Herr Orsolya, Tomori Zsuzsa, Szucsánszki Zita, Bódi Bernadett –, akik a serdülő után a felnőtt nemzeti csapatban is helytálltak.
Talán a Székesfehérváron eltöltött három évet – 2002–2005 – emelném ki, ahol a semmiből kellett az utánpótlást felépítenem. Amikor elköszöntem, százhúsz gyerek játszott a klub korosztályos csapataiban.
2006-ban Vecsésre költöztem, tíz éven át megteremtettem a helyi utánpótlást. Sajnos, az elválás méltatlan volt a játékos és szakmai múltamhoz képest. Itt is van olyan tanítványom, aki ma a nemzeti válogatott tagja. Kiss Nikolett nagyon tehetséges volt már gyerekként is, ráadásul balkezes.
Férjem, Csenki György véletlenül, szintén kézilabdás volt… Három gyermekünk született: Csilla, és az ikrek: Judit és Balázs. Mindhárom gyermekem szerelmese lett ennek a csodálatos sportnak, nálam tanulták a játék alapjait. Csilla az élvonalban játszott, közel 20 esztendeje edző. Vecsésen is edzette az NB II-s női felnőtt és junior csapatot. Most a női NB I/B osztályba felkerült Tempó vezetőedzője. Judit szintén játszott az élvonalban, később Vecsésen is. Jelenleg a Tempónál, a serdülőket edzi és a felnőtteknél másodedző, most készül a szakedzői diploma megszerzésére. Mindketten – más-más korosztályban – Európa bajnokok lettek a Masters tornán 2019-ben, Portugáliában.
Balázs több csapat mellett, éveken át játszott Vecsés NB II-es csapatában és gólkirály is volt. Ő is edző, most a Tempó férfi szakosztályának serdülő és ifjúsági csapatának trénere.
Természetesen mindhárman polgári állás mellett edzősködnek.
Mivel nem tudok kézilabda nélkül meglenni, ezért elvállaltam a KSI kézilabda-szakosztályának felépítését, amit remélem, ősszel el tudunk kezdeni.
Rendszeresen kijárok a gyerekmeccsekre, és lépten-nyomon olyan anyukákba ütközöm, akik nálam kezdték a kézilabdát. Számomra ez az igazi boldogság és siker. Igaz, hogy nem lettek mind válogatottak, de a gyerekeiknek átadták a sportág szeretetét. Van ennél fontosabb? Számomra nincs!
Az élettörténetet lejegyezte: Szalontai János
