Rögös út a ballagásig

2020. március 16-ával megváltozott az iskola élete. Kezdetben biztos volt némi öröm: nem kell suliba járni! Az izgalom a tová­b­btanulás miatt feleslegesnek bizonyult, hiszen minden nyol­cadikos diákot felvettek középiskolába. Hurrá! Most lehetne jókat „ökörködni” a suliban, az utolsó pár hónapunk lenne.

De nem lett, maradt a digitális oktatás. Május elején felvetődött a tablófotózás kérdése, és hogy mind a diákok, mind az osztályfőnökök szeretnének elbúcsúzni, ha már ballagás nem lesz.

Hát igen! Úgy tűnt. Az utolsó pillanatig. Marcsi néni és Juci néni két ballagtató osztályfőnök május 28-ára megszervezte a tablófotózást. A testnevelésteremben állította fel a kamerát a fényképész, a gyerekek 2 méter távolságban álltak egymástól maszkban, s egyesével léphettek a kamera elé, mert a szabály az szabály.

Korábban a két hetedikes ballagtató osztályfőnök tarisznyát már rendelt. A szokásos tartalmon kívül meglepetésként saját kezűleg varrt, andrássys logóval ellátott maszkok is kerültek a tarisznyába.

A leendő esemény a ballagás helyett a búcsúzás kifejezést kapta. Szülők, gyerekek, műsor nélkül. Június 4-én bejelentették, hogy gyerekenként két szülő részt vehet a ballagáson a járványügyi szabályokat betartva. Így 2020. június 12-én 10 órától sor kerülhetett egy rendkívüli ballagásra az Andrássy iskolában. Ehhez bizony „újratervezésre” volt szükség. Mert, ha ballagunk, ha csak épp végigsétálunk a két épületszárnyon, akkor is fel kell díszíteni a két osztálytermet, egy kicsit a folyosót, a bejárati és az udvarra néző ajtót, akkor szükség van kordonra is az udvaron, hiszen ott lesznek a szülők, de ehhez 7. osztályos ünneplőbe öltözött diákok is kellenek, és hangosítás, a műsor újragondolása és még sorolhatnám.

Hála és köszönet a lelkes szervezőknek, hogy mindent megtettek azért, hogy méltó módon engedjük útjukra végzős diákjainkat. Mert lett díszítés, szalag, csengő, díszoklevél, lufi és ünnepi beszéd.

Kedves búcsúzó nyolcadikosok!

„Sokat töprengtem azon, hogy hogyan köszönjek el tőletek, mi legyen az a pár gondolat, amit meg szeretnék veletek osztani. Az út, mint szimbólum jutott eszembe, de nem a hagyományos jelképes jelentésével. Alapvetően az út maga az emberi élet szimbóluma. Tudom, hogy az életnek vannak nehézségei, de a ti helyzetetekkel kapcsolatban a rögös, nehezen járható út jutott eszembe, hiszen nem tudtátok kiélvezni a felvételik lezárása utáni felszabadult közösségi együttléteket, elmaradt az utolsó általános iskolai osztálykirándulás, a bolondballagás, a tényleges ballagás diáktársaitok, rokonaitok, barátaitok körében. Azon sem csodálkoznék, ha igazságtalannak tartanátok azt, ami veletek történt ebben a járványügyi helyzetben. El tudom képzelni, hogy többen feltettétek a kérdést: miért pont velem, velünk történik ez? S valóban: nyolcadikos diákként az egyik vesztesei a kényszerű digitális oktatási rendszernek ti vagytok. De hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek, ennek is megvan a miértje.”

Igen, és digitális oktatás miértje többek között biztos az volt, hogy az ember hogyan tud alkalmazkodni a változásokhoz, hogyan tud egyik napról a másikra új stratégiát felállítani, új forgatókönyvet írni.

Kedves ballagók!

„Igen, ez az út véget ért, de kívánok sok szerencsét utatok során, hisz az élethez szerencse is kell. Márai Sándor szavaival búcsúzom: „Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nem csak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”

Veszprémi Klára