Két drámapályázaton indult, mindkettőt megnyerte a vecsési írónő

A Székelyföld kulturális folyóirat 2015-ben a Lakiteleki Nép­főiskolával közösen pályázatot hirdetett Márton Áron püspök életpályájából merítő, nyelvi igényességgel megírt, bármilyen irodalmi alkotására. A pályázaton a vecsési Tar Ildikó nyerte el az első helyezést „Láng a sötétben – Márton Áron legendája” című minidrámájával. Tavaly év végén pedig immár színházi előadás formájában is megtekinthették az érdeklődők a művet, köszönhetően a vecsési KissPista Színház kiváló társulatának.

Eddig két drámapályázaton indult, mindkettőn első lett, pedig csak ki akarta próbálni magát ebben a műfajban. Az elsőt a szombathelyi Weöres Sándor Színház írta ki Szent Márton tiszteletére 2014-ben. Ezen egy vígjátékkal nyert.

A szerző korábban semmit sem tudott második darabjának főszereplőjéről, Márton Áron püspökről, de 3-4 hónapnyi kutatómunka után nagyon megfogta az üldöztetések ellenére is kitartó, emberséges, erős egyéniség. A mű születéséről elmondta, hogy az egész olyan volt, mint egy nappali álmodás, egy belső képáramlás, amelyet végül egységes művé szerkesztett. Azokat a képeket, jeleneteket, melyeket megálmodott, sorrendbe tette, hogy összeálljon olyanná, amilyennek ő szeretné a kicsengését.

– Mint kezdő drámaíró, féltem attól, hogy egy rendező esetleg teljesen félreérti a koncepciómat, ami egy nagyon rossz élmény lett volna. De Varsa Mátyás, a rendező bele tudott helyezkedni a gondolatvilágomba. Dramaturgiai szempontból nem volt könnyű dolga, hiszen a darabom álomszíntereken, a jelenben is, a múltban is játszódik, és nehéz ezt érzékeltetni függöny és forgószínpad nélkül, de a rendező bravúrosan megoldott mindent” – mondta a színpadi adaptációról. Vecsésen eddig két templomban játszották a darabot, de voltak és lesznek további előadások Budapesten és Győrben is. Egy jelenetét eljátszották Ausztriában, nyáron pedig Erdélybe, Márton Áron szülőfalujába utazik a darab. Továbbá meghívták a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra is, ami hatalmas megtiszteltetés.

A mű szerzője azonban nem csak az írással foglalkozik. Ahogy elmondta, többek között azért sincs jelenleg névjegykártyája, mert annyi mindent csinál, hogy nem férne rá.

– Egyetemi végzettségem szerint magyartanár vagyok, főiskolai végzettségem szerint magyar-történelem szakos középiskolai tanár, emellett pszichológiából írtam a diplomamunkámat. Közben művészet-terapeuta lettem, ezen kívül kicsit a költészet felé is odakacsintottam, van verseskötetem (Lepkeszárnyak keresztjeid, Alterra Kiadó, 1996), megjelennek novelláim, könyveim.
A két könyvem (Álmaink tükrében, Urbis Kiadó, 2007 és Álomfejtő-önismereti kézikönyv és szótár. Félelmeink és vágyaink az álmaink tükrében, Kossuth Kiadó, 2017) az álomfejtést önismereti forrásként mutatja be. Okleveles asztrológus vagyok, valamint szimbólumkutatással is foglalkozom. Előadásokat tartok – önismereti, szimbológiai, művészeti témákban – a fővárosban és vidéken is. Sok rádió – és tévészereplésem volt ugyanezekkel a témákkal kapcsolatban. Számos budapesti művészeti lapba (pl. Kortárs, Hitel) publikáltam és publikálok jelenleg is. Korábban a Nők Lapjában volt önálló álomfejtő rovatom évekig, jelenleg az Amiről az orvos nem mindig beszél című lapban megy ugyanez a rovat évek óta. Terapeutaként, asztrológusként, álomfejtőként segítem a hozzám fordulók önismeretét és az életüket harmonikusabban, kreatívabban élni. Sok a szenvedés a világban, fontos a segítés – mondta a szinte mindig mosolygó írónő.

Tar Ildikó korábban a vecsési Petőfi iskolában tanított, de rá kellett jönnie, nem megy egyszerre az alkotás és a tanítás, főképp azóta, amióta felemelték a letanítandó órák számát, mert így megnőtt a tanítandó diákok létszáma. Ez egy magyartanárra, akinek fogalmazásokat, esszéket is kell íratnia és javítania a szokásos röpdolgozatok és felmérők mellett, tehát nagyon nagy a háttérmunkája is a felemelt óraszámok mellett, nagy terhet ró. Gyakran az estéi, éjszakái, hétvégéi is rámentek a dolgozatok javítására, nem maradt ideje a családjával lenni, pihenni, regenerálódni. Alkotni meg főképp nem maradt se ideje, de energiája.

– Észre kell venni a jeleket. Én már megtanultam figyelni rájuk, mert ha nem figyelünk, az keményen visszacsap. Volt úgy, hogy kaptam a jeleket, de nem figyeltem rájuk, és nagyon erős betegségbe vittek. Így hagytam abba a tanítást is bő harminc év után – mondta Tar Ildikó, aki szerint a mai – minőség helyett mennyiségre koncentráló, elidegenítő – iskolarendszer nem alkalmas arra, hogy megszerettesse a fiatalokkal az olvasást, hogy érzelmi fejlesztést nyújtson számukra, pedig az írónő szerint ezek a legfontosabb feladatok a magyartanítás terén. Számára a művészet, az olvasás és az alkotás magányoldás, világértelmezés, istenkeresés.

Azt viszont észrevette, hogy ha nem ad teret az önmagában rejlő kreatív energiáknak, akkor azok nagyon keményen bosszút állnak.

De vajon mit szól a család ahhoz, hogy anya ennyi mindennel foglalkozik?

– Ők azt szeretik, ha én jól érzem magam, mert akkor a család hangulata is jobb. Ha alkothatok, akkor jól vagyok. De ehhez nekem nagyon sok egyedüllétre, külső és belső csendre van szükségem – mondta.

Noha nyolc-tíz dologgal foglalkozik egyszerre, számára mégis a család, a barátai, az állatai és a hozzá eljövő segítségkérők boldogulása a legfontosabbak.

Sz. György