November első napjaiban idén is virágcsokrok és koszorúk, égő mécsesek és gyertyák végtelennek tűnő fényei jelezték a temetőben, hogy milyen fontos sokunk számára elhunyt hozzátartozóink, barátaink, vagy ismerőseink emléke, az a szeretetkapcsolat, ami soha el nem múlik. De mit is ünneplünk ilyenkor?
Mindenszentek ünnepét 741 óta üli az Egyház az üdvözült lelkek, vagyis a megdicsőült Egyház tiszteletére. A következő napon, 998 óta tiszteljük Halottak napját, a szenvedő Egyház ünnepét. Ebben az értelemben beszélünk küzdő Egyházról, mely a még élő hívek közössége, szenvedő Egyházról, mely a meghalt, de a tisztítótűzben szenvedő lelkek közössége, és megdicsőült Egyházról, amely a mennybe jutott hívek közössége. Az ünnep lényege annak a hitnek kifejeződése, hogy az élő és már meghalt lelkek különös módon képesek egymás segítésére, imádságaink révén segíthetünk meghalt vagy távoli élő testvéreinknek, és kérhetjük mennyei testvéreink közbenjárását.
S, a gyászra, legyen az még friss, könnyesen nagyon fájó, vagy legyen az már megnyugvó, bölcsen elengedő, álljon itt néhány örök érvényű, vigasztaló szó:
„A halottak feltámadása felől pedig nem olvastátok é, amit az Isten mondott néktek így szólván: Én vagyok az Ábrahám Istene, és az Izsák Istene, és a Jákób Istene, az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene”. (Máté 22:31)
Kép és szöveg: Fekete József
