Közeleg húsvét, a legnagyobb református ünnepünk, a reformáció 500. emlékévében sem árt megvizsgálni a hitünket.
Azt szoktuk mondani, hogy húsvét a Krisztusban hívő emberek számára diadal, a győzelem napja, amikor Jézus mindnyájunk bűnéért eleget tett a golgotai kereszten és a feltámadása által legyőzte a halált. Tegyük fel önmagunknak a kérdést: ezeket csak mondjuk, vagy hittel valljuk is? Tapasztaljuk magunk körül, hányan nem hiszik még ma sem, csaknem 2 ezer évvel az első győzelmes húsvét csodáját. Mi hová soroljuk magunkat? Még a templomba járó emberek közül is hányan kételkednek, és a családjainkban is hányan tagadják a feltámadás tényét? Mennyien vannak, akik észre sem veszik, hogy életükkel tagadják a halál felett aratott győzelem húsvéti örömét, mert búskomorak, keserűek, ha idős hozzátartozójukat hazahívta a mi Teremtő Urunk. Sokszor tapasztaljuk a gyász idején, hogy valami nincs rendben embertársaink hitével, de olykor a mienkkel sem. Félreértés ne essék, nem kell tagadnunk a gyász miatti fájdalmat, mert a hívő embert is eléri, ha elveszíti a szeretteit.
Krisztus által azonban „Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! (1Kor 15:54-57) Nem árt tehát olykor magunkba néznünk, hogyan is gyászolunk: hiszünk-e a feltámadásban, vagy Tamáshoz hasonlóan mi is ezeket a szavakat mondjuk: „Ha nem látom… és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét… nem hiszem.” (János 20:25) Még nehezebb tisztán látni abban, hogy Jézus feltámadása a miénket is előrevetíti.
Tegyük csak fel önmagunknak is a kérdést: valóban elhisszük-e, hogy odaát találkozunk? Ha ebben kételkedünk, azzal azt fejezzük ki, hogy szerintünk nem történt húsvétkor semmilyen diadal a halál fölött. Pedig történt: Jézus legyőzte a halált! Erről meggyőzni bárkit nehéz dolog. El kell azonban tudnunk mondani, hogy maga Krisztus kész és képes erre a hitre eljuttatni az Őt követőket. Ha olyanok között élünk, akik hisznek a feltámadás erejében, hálát adhatunk Jézusnak, a győztes Úrnak! Ha nem, akkor kérjük Őt, egyedüli Közbenjárónkat Isten és emberek között, s Ő meg tud győzni a húsvéti üzenet valóságáról! Amikor Tamás meghallotta, hogy Jézus él, kételkedve mondta: „Nem hiszem el…” (János 20:25). Jézus sebhelyei Tamás számára meggyőző bizonyítékok voltak arra, hogy valóban keresztre feszítették és valóban feltámadt. És ne feledjük, Tamásnak volt ereje így kiáltani: „Én Uram, és én Istenem!” (János 20:28). Ez az első bibliai hely, ahol ez a kijelentés Jézus sebei láttán elhangzott. Ne ítéljük el tehát Tamást! Mindnyájan hordozunk sebeket, ki látható, s ki nem látható sebeket. A halál felett diadalmaskodó Krisztusnak is voltak sebei, amelyek bizonyítják az Ő irántunk való szeretetét. Ha mi is tamáskodunk, és nem vagyunk biztosak Krisztus értünk hozott áldozatában, kérjük bizalommal, mutassa meg a sebeit azért, „…hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében” (János 20:31).
Orosz Károly