Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna,
egy pillanat alatt zuhantam a felhőkből a porba.
(Graffiti)
Ezt a gondolatot, mondatot vajon hányszor mondjuk, vagy gondoljuk? Valamint ilyenkor belegondolunk-e, hogy mit is kérdezünk? Jelen kiállításunknak ezt a címet adták a képek alkotói. Mai korunkban ezt kijelenteni, gondolnám, meglehetősen nagy merészség. Az elmúlt évtizedek globalizálódó és uniformizálódó világában ritka kincs az én fölvállalása. Ennek jelentőségét talán a Kopernikuszi fordulathoz tudnánk hasonlítani.
A művészet ebben, a kontextusban talán még exponáltabb. Hiszen tudjuk, hogy a művészetben az új utat keresők, a hagyománynak hátat fordítok mindig is nehezebb helyzetben voltak a járt úton haladóknál.
Ez vagyok Én! Ma újból fontos, ha ezt valaki tudja és legfőképp föl is tudja, föl is meri vállalni. Alfred E. Neuman mondta, “Olyan világban élünk, amelyben a limonádé mesterséges aromákat tartalmaz, ellenben a bútorápoló szerek valódi citromot.” Tehát valami porszem került a gépezetbe, valahol valami elromlott. Volt egy korszak, a hatvanas évek közepe, vége. Ők ott akkor fölvállalták magukat, az elveiket, és ezt kifejezésre is juttatták a művészetek minden szintjén. Hitvallások születtek, Nem vagyok normális! Nem vagyok tökéletes! Nem akarok hibátlan lenni! Nem akarok mindenkinek, pláne bárkinek megfelelni! A megértés persze elmaradt, viszont volt helyette értetlenkedés, elitélés, és szemforgatás. Azóta eltelt néhány évtized. Hozott változást? Nem. Illetve, kicsit mintha markánsabbak lennének az előítéletek. Filozófusok gondolkodtak rajta, entitás (valaminek a létszerűsége, ahol a hangsúly azon van, hogy létezik valami) vagy falanszter? Még nem dőlt el a kérdés. Ahogy azt Dennis Wholey is megfogalmazta: „Elvárni a világtól, hogy igazságos legyen veled, mert jó vagy, ugyanolyan, mintha azt várod egy bikától, hogy ne támadjon meg, mert vegetáriánus vagy.”
Ez vagyok Én? A műveim és a munkásságom által sugallt kép én vagyok, vagy egy általam kívánt állapot kivetülése? Egyáltalán bír-e jelentőséggel, ahogy egy dalban fogalmazták meg: „És már olyan mindegy, hogy mennyit is iszol és olyan mindegy, hogy mit is gondolsz. És marhára nem baj, ha sosem bírtak, akik azt se’ tudják hogyan hívnak.”
Igen, ez a kérdés, hogy amit a kiállítóink megfestettek, önmagukról árulkodik, vagy csak vetít felénk egy képet? Mi is a viszonyunk a környezetünkkel? Hallatlan, látatlan, óvatlan, kelletlen, végetlen, váratlan, vágatlan, véletlen, és még sorolhatnánk egy ideig. Tájképek, csendéletek, portrék, életképek. Mind- mind egy picinyke, belső univerzum. Kiállításunk alkotói, engedtessék meg nekem, művészei, alázattal, szinte vallásos áhítattal alkotnak, s műveikből szinte árad az utánozhatatlan frissesség és derű. Tévedés őket „vasárnapi festőknek” tartani, hiszen logikusan, útmutatás által, vagy ösztönösen kialakított művészeti módszereik mintegy hivatásos művészekké avatja őket. Ezeket az alkotásokat a saját pszichéjük kivetüléseként is interpretálhatjuk, művészetük teljesen tiszta és eredeti, az ember és a világ ősi bensőséges kapcsolatát sugározza. Tisztelet és tisztelgés Nekik, hiszen Ők felálltak és elkezdtek valamit tenni a szürkeség, az összemosódás ellen, ahogy Bob Marley is énekli: „Ördög is voltam és gyönyörű angyal, ahogy jól esett éppen. Földre rogytam, szálltam az égen.
Voltam hű és hűtlen. Hol gazdag voltam, hol nagyon szegény. Bátor, bár néha féltem, de senki ne mondja rám: nem az álmaimnak éltem! „ Nyílván, mint példát idéztem meg őket. Állhatunk az esőben ázva és mondogatva, a lelkem elfogy, mint egy cigaretta,de már az is mindegy.., vagy fölemelt fővel üvölthetjük a szélbe, ez vagyok én! Nem kell, hogy tetsszen! .Nem kell, hogy szeresd! Nem kell, hogy megértsd! Nem kell, hogy elfogadd! Törődj bele! Vegye tudomásul a világ amit Marie Curie mondott a tanítványának: “Egyikünk élete sem könnyű. És akkor? Legyen bennünk kitartás, és mindenekelőtt bízzunk önmagunkban. Hinnünk kell benne, hogy tehetségesek vagyunk valamiben, és ezt a valamit – kerül, amibe kerül- meg tudjuk valósítani.”
Ez vagyok Én! Mi atyánk ki vagy a mennyekben, én már rég nem hiszek benned.
De nem játszom neked a szentet, gyere, beszélgessünk egyet! Készen állni arra, hogy fölvállaljam magamat minden pillanatban, és ezt tudatosan ország-világ előtt tegyem, tisztelem. Hinni azt, hogy minden alakít rajtam, de semmi nem változtat meg, nagyszerű és követendő dolog. Már a kiállítás címében is elutasítják Arthur Schopenhauert aki azt fogalmazta meg, hogy “Egyéniségünk háromnegyedéről lemondunk, hogy hasonlíthassunk másokhoz.” Bár együtt élnek más festő nemzedékekkel, nem vonzza őket az új látás izgalma, a pillanat, a benyomás rögzítése, hanem közvetlenül akarják folytatni a klasszikus művészetet – ugyanakkor igyekeznek elkerülni az akadémizmus zsákutcáját is. Munkásságuk talán nem oly izgalmas, mint pl. a szürrealizmus útján járó művészeké, magányosabbak is, de időt állóbbak és néha maradandóbbak. Ők nem hittek a régi tanításban, mely szerint“Az istenek megteremtették a világot, már csak az volt hátra, hogy az erőt is belehelyezzék. Tanakodtak hová tegyék, hogy az ember meg ne találja. Egyikőjük azt mondta: Tegyük a föld alá. Az nem jó, mondta egy bölcsebb isten, mert az ember előbb utóbb feldurja a földet és megtalálja, tegyük a hegy tetejére. Végül a legbölcsebb legöregebb isten szólalt meg: Nem tehetjük a hegy tetejére, az ember előbb utóbb megmássza a hegyeket, tegyük magába az emberbe, ott sose fogja keresni.” (Buddhista tanmese) Ők keresték és meg is találták! Megtalálták és felfedező útra indultak vele. A belső világukat kutatják, feszegetik határait, és hoznak felszínre csodákat. Eszünkbe jut Albert Einstein aki szerint “Ha csak az ismert dolgok érdekelnének, lakatosnak mentem volna.” Szerencsére ezt a kiállító festőink is így gondolták. A most kiállított képek, ha végig nézzük őket tehát a látott valósághoz kötődő, az irodalmias és a titokteljes jelentésektől tartózkodó irányok jelen esetben. Ugyanakkor itt, és most egy időben élnek azonban a romantika utóirányai is, amelyek a természetet, az emberi figurákat és történéseket nem csupán magukra utaló vagy esetleg festői, képszerkezetbeli értéket hordozó motívumként értelmezik, hanem titkos értelem hordozójaként, szimbólumot sugalló jelként is. Tehát mondhatjuk, igen ezek Ők! Hitüket irigyeljük és Steve Jobs gondolatának hullámain hisszük el Nekik, hogy “Nem az számít, hogy a leggazdagabb ember legyek a temetőben. Ami igazán számít nekem, hogy úgy térjek nyugovóra éjszaka, hogy valami csodálatosat alkottunk.” Végül egy gondolat még, hogy így is folytassák megkezdett útjukat, ha valakinek problémája van veled, mindig jusson az eszedbe, hogy az az ő problémája.
Kis Tóth János megnyitó beszéde
