Reneszánszát éli egy nagyon régi hagyomány, a szüreti mulatság.
Évente lelkes fiatalok, magyar nemzeti színekbe öltözve végigvonulnak a városon, és a kíváncsi lakosok gyönyörködhetnek a szép leányok, a díszes fogatok és a lovasok látványában. Már ez is vonzó esemény.
Aki már szervezett bált, az tudja, hogy milyen sok gonddal jár maga az előkészület: a díszítés, a szükséges dolgok előteremtése, hogy azután este-éjjel minden rendben legyen és jól szórakozzanak a vendégek. Itt azonban sokkal többről, fáradságosabb koreográfiáról szól a történet. Ennek bizonyítására megkísérlem leírni a nap krónikáját.
A lelkes fiatalok – jelen esetben 17 pár – előző nap feldíszítették az Epresben lévő Cegi-sátrat szürethez illő elemekkel, és próbálták a szüreti táncot, mert azt másnap több helyszínen többször is be kellett mutatniuk.
A nevezetes napon reggel 9 órakor gyülekeztek a fiúk az Epresben. De nem gyalogosan ám – lovon! A ruházat is maga a retró: fehér bőszárú gatya, fehér ing, amelyhez a piros mente az arany sújtásokkal kifejezetten elegáns és legényes volt. A sátor előtt három– szintén nemzeti színekkel – feldíszített fogat is várakozott. Az elsőn Dornyák József volt a hajtó, mellette Polyovka József a segéd. Az ő kocsijukra szálltak fel később a leányok, mind a tizenheten. Ugyanis minden lányos házhoz elmentek, ahol a leányok gyönyörű ruhában, még gazdagabban hímzett mellénykében (ezek a sajátjuk!), piros csizmában (ezt többségében kölcsönözték) várták a fogatos, lovas menetet, és a szülők, rokonok mindenhol „terülj asztalkámat” varázsoltak a megfáradt vándorok frissítésére. A menet tagjai voltak még a kisbírók – Incze Istvánt és Béres Ferencet Frühwirth Zoltán vitte a fogatán – akik mindent „ellenőriztek”, hogy rendben folytak-e a dolgok a nap során? És hogy ne legyen olyan unalmas az átvonulás a városon a lányos házakhoz, ezért volt még egy kocsi, a Micsinyei család fogata, ahol a Brunner zenekar ült, ők zeneszóval kísérték az egyre népesebb vidám társaságot.
A hagyományhoz tartozik, hogy minden évben valaki elvállalja a koszorús-ház – nem kis munkával és áldozattal járó – szerepét. A képen jól látható, hogy milyen műalkotásról beszélünk. Most Keserű Nadin és szülei vállalták fel ezt a titulust. Ide ment először a menet az Epresből, majd összegyűjtötték a szebbnél szebb hölgyeket a városban. A lányos házaknál mindenütt megvendégelték itallal és étellel ezt a mind népesebb gyülekezetet. A végén visszatértek a koszorús-házhoz, és az utcán kétszer eltáncolták azt a táncot, amelyet a szüreti mulatság főszervezője, Zehetmayer Adrienn betanított számukra. Ezután következett egy kis pihenés – zenésznek, lovasnak, mindenkinek –,
mert itt gazdagon megvendégelték ezt a kisebb lagziba beillő társaságot.
Innen az újabb úti cél az Epres volt, ahol a fiatalok szülei, rokonai várták a fáradtság legkisebb jeleit sem mutató kompániát. A vendégelés közben a sok munkát vállaló, de most örömet és büszkeséget mutató szülők, rokonok előtt ismét bemutatták a táncot.
Aztán hazamentek a legények (és a lányok, meg a rokonok), kiürült a sátor, de csak azért, hogy 20 óra után ismét benépesüljön, ahol vidám bál kezdetét vette világostól virradatig. A Brunner Kapelle fáradhatatlanul húzta a talpalávalót, Cegié volt az italok és a Monger családé a sültek birodalma, hogy teljes legyen a kínálat.
Ugye, más esetben, itt szokott kezdődni a báli forgatag. Olvashattuk azonban, hogy addig ezek a fiatalok – és persze, szüleik is – mi mindent elkövettek a maguk és mások szórakoztatására.
Ne felejtsük el, hogy a bál kezdetekor itt is bemutatták a táncot, és az éjféli tánc sem maradhatott el, sőt még kétszer táncoltak a fiatalok. A hagyományokhoz hűen szabad volt a lopás a dekorációból egészen éjfélig. Akiket elkaptak, azoknak a bírók elé kellett járulniuk, és méltányos büntetésben részesültek.
A főszervező köszöni az NNÖK, az oktatási bizottság, Szlahó Csaba és Zehetmayer József támogatását.
Mi is köszönjük ezt a rengeteg munkát minden résztvevő részéről, mellyel örömet szereztek a jelenlévőknek, de reméljük, hogy önmaguknak is, mert csak akkor fogják érezni igazán, hogy megérte a sok munka!
Szalontai János, fotók: Pálfy Miklós
