„Itt az idő, most bámulj és csodálkozz!/Semmise dőlt el és nem végleges./Ésszel-szívvel törj messzebb a csodákhoz,/Égen-földön ős titkot fejtegess!”
Ha másért nem, hát Jékely Zoltán: Csillagnézés című versének befejező sorait megszívlelve, érdemes volt az elmúlt napokban, hetekben mindent bátran hátrahagyva, esténként már-már az éjszakába nyúlóan, a hajnalpírt is kivárva, abba a szédítő végtelenbe tekinteni, amit akár szívvel, akár ésszel, de talán sohasem fogunk megfejteni. És, mint a költő fentebb citált sorai kérik: „Itt az idő,most bámulj és csodálkozz!”, mi is elindultunk és csak bámultunk meg csodálkoztunk, mikor gyermekkorunk „kilátó tornyához”, ellátogatva a vecsési vashídról panorámaszerűen nézelődve, az addigra már csendesen „felkelt” Jupiter sziporkázó csillogása mellett a Szaturnusz jóval távolabbról érkező sejtelmes, amolyan szerénynek mondható fényeit megpillantottuk. Az igazi „inyencek” persze nem innen, az ősidők óta a pesti tűzijáték távoli megtekintésének is helyt adó állásról néznek az ég felé langymeleg nyári éjszakák tücsökmuzsikás óráiban, hanem a zavaró „fényszennyezés” okán továbbvonulnak, és Kertekalját is elhagyva, a kanális kőhídjánál vernek tanyát. Innen aztán tökéletes élményben lehet részük mindazoknak, akik a csillagok milliárdjai mellett a Nemzetközi Űrállomás (ISS) mozgását a saját szemükkel akarják megfigyelni. Az égi laboratórium ilyenkor, 431 km magasságban, 27 600 km/óra sebességgel, 90 perces keringési idővel háromszor-négyszer is látótávolságban haladhat el, mint szépensikló világítópont felettünk, ha kellő türelemmel vagyunk a felhőmentes éjszakán.
Július 20-án, mikor magunk is kilátogattunk a város melletti rétre az esőfelhők bizony megtréfálták bennünket. Csalódottan hazafelé tartva a Telepi útról, a közben kitisztult eget kihasználva, mégis sikerült lencsevégre kapnunk az éj ember alkotta amerikai vándorát (képünkön).
Hajnal felé közeledve érkezett aztán az igazi csoda. Keleten a vakítóan ragyogó Vénusz, délen a vörösen fénylő Mars, nyugaton pedig a már említet Szaturnusz és Jupiter egyszerre volt látható mindaddig, míg a felkelő Nap mindent és mindenkit legyőzve előlépett vörösen izzó sugarával.
S, ha ily módon ez a néhány óra tovaszállt, azért a nyár vége is rejteget még sok csodát. Elég, ha egy másik, a végtelen előtt hódoló költő: Michail Eminescu: Csillag című versének néhány során eltűnődünk, miközben továbbra is csendben, egyre csak fürkésszük az eget.
„Tán a tüze ki is aludt már,/Kéken rejti a messzeség,/S mire a fénye ide lefut,/Ki tudja, ott fent, ég e még?”
Képek és szöveg: Fekete József
