„Művészetét bravúros rajztudás, a felület aprólékos kidolgozottsága, ugyanakkor a lényeg tömör kifejezése jellemzi.” Így írnak Miklosovits Lászlóról a Kortárs Magyar Művészeti Lexikonban. A grafikusművész szeptemberi vecsési kiállítása kapcsán adott interjút lapunknak, melyben őszintén mesélt gyermekkoráról, művészetéről és a Márai Sándortól kapott polgári életérzésről, amely a legfontosabb iránytűvé vált számára az élet és az alkotás útvesztőiben. Miklosovits László grafikáit Márai Sándor születésének 125. évfordulója alkalmából mutatják be a BÁKK-ban.
– Zalaegerszegen született 1944-ben, de viszonylag korán elhagyta szülővárosát Albertirsáért. Mi fogta meg a településben, hogy a Dunántúlt hátrahagyva ide költözött?
– Egy ideig a fővárosban éltem, s amikor megnősültem, egy idő után Budapest élhetetlenné vált számunkra. Akkor kinyitottunk egy körzőt és egy 50 kilométer sugarú kört húztunk Pest köré, mondván, ahol szolgálati lakást kapunk, mert a feleségem pedagógus volt, oda költözünk. Számos lehetőség adódott, de Albertirsa egy különleges ok miatt lett vonzó számunkra. Bráda Tibor festőművész fölöttem járt a képzőművészeti középiskolába. Úgy tekintettem rá, mint a bátyámra. Tibor és a mamája is Albertirsán élt, és ez a nagyanyó csodálatos ember volt. Vele kapcsolatban volt egy hátsó gondolatunk a feleségemmel, ami segítette a döntésünket. Gyereket szerettünk volna, akinek éppen ilyen nagymamát képzeltünk el. A döntés végül úgy született meg, hogy a Bráda Katica néni házának a túlsó végében kaptunk szolgálati lakást. Amikor ide költöztünk, rögtön nekiálltunk, hogy megszervezzük Albertirsa történetében az első kiállítást, amelynek aztán hagyománya lett. Később Cegléden szerveződött egy társaság, és Vác, Zebegény, Szentendre párjaként megalapítottuk a Dél-Pest Megyei Nagy István Képzőművészeti Csoportot. Ez az alulról épülő társaság ellentéte lett a felülről, a megye által működtetett haldokló szervezetnek. Néhány évig a csoport titkára lettem, a működésünk akkoriban hiánypótló volt. Tekintettel arra, hogy a tagság a megye déli részéről verbuválódott, érdekességként megemlítem, hogy a vecsési Gammel József és Bányász Béla is alkotótársunk volt.
– Fiatal évei alatt olyan tragédiákat is átélt, amelyekből nem mindenki képes talpra állni. Elveszítette szüleit, ami meghatározta az élete alakulását. Minek köszönhető, hogy nem kallódott el, hanem épp ellenkezőleg, megtalálta az útját és kiteljesedett?
– Az idei év azért is különleges, mert száz éve született Ujváry Lajos festőművész, aki a tanárom volt a képzőművészeti szakközépiskolában. Nagyszerű festőművész és nagyszerű tanár volt, aki valamiért különös figyelemmel volt irántam. Vén fejjel jöttem rá, hogy sok párhuzam figyelhető meg kettőnk ifjúkori éveiben. Amikor valaki el van keseredve, szokták mondani, hogy türelemmel kell lenni, mert ha egy ajtó becsukódik, nemsokára egy újabb ajtó nyílik. Az én esetemben is ez történt, apám halála és anyám elvesztése után egy csodálatos ember lett a támogatóm Nagy László költő személyében, akinek szintén ez évben ünnepeljük születése centenáriumát. Ő volt az Élet és Irodalom képszerkesztője, akihez árva suhancként beállítottam a rajzaimmal, és valahogy elnyertem a szimpátiáját. Attól kezdve rengeteget segített. Gondoljon bele, egy 17-18 éves fiatal grafikái megjelennek egy olyan márkás lap címoldalán, mint az Élet és Irodalom. Ebből következett aztán, hogy hívtak különböző könyvkiadókhoz. Gyakorlatilag így kezdődött el a pályám, könyvillusztrációkkal és borítókkal, kiállításokkal.
– A képzőművészet akkoriban is rögös pályának számított. Soha nem fordult meg a fejében, hogy valami mással foglalkozzon?
– Számomra ez evidencia volt, mióta az eszemet tudom. A családom délvidéki és partiumi felmenőkből tevődik össze. Anyai nagyapám nagyon egyszerű, de fantasztikus ember volt. Beutazta egész Európát, és mindenhol elsajátított egy nyelvet, egy szakmát. Svájcban kötött ki egy pénzjegynyomdában, ahol kiderült, hogy fantasztikusan rajzol. Ha a gyökereket kell keresnem, úgy gondolom, hogy tőle származnak. Többször hazalátogatott, és mindig hozott magával valami csecsebecsét. A nagymama padlása tele volt ezekkel a kincsekkel. Imádtam bogarászni a rajzok és albumok között. Fantasztikus volt számomra, hogy a kinti lehangoló közegből fölmentem a padlásra, és kitárult előttem egy másik, izgalmas világ.
– Hogyan találta meg a saját útját grafikusművészként?
– Ez egy kicsit bonyolult, mert bizonyos fokig kilógok a szakmából. Magyarországon kétféle alaptípusa van a művészeknek. Az egyik kilép a főiskoláról, és lassan, fokozatosan építgeti magát. A másik a zseni, aki már gyerekkorában egyfajta stílust képvisel, azt ragozza, csiszolja egy életen át. Na, de én egyik sem vagyok. Összevissza alakult az életem, tele tragédiákkal, váltásokkal, ezért a munkásságom különböző rétegekből épül fel. Ez egy darabig zavart, de rájöttem, hogy ez nem egyedi dolog. Ez a sokszínűség Nyugat-Európában teljesen magától értetődő, de a mi szemléletünk más. Vén fejjel már látom, hogy ez a sokféle különböző réteg kezd összeállni, és mindegyikben ott vagyok én.
– Alkotói pályája során többféle technikát is alkalmazott. Van kedvence, amelyikhez szívesen nyúl vissza?
– A biológia sok mindent meghatároz. Amíg jó erőben voltam, addig imádtam például a linóleum- és a rézkarcot, rézmetszést. Később voltak a tusrajzaim. Különböző vastagságú csőtollakkal hatalmas, hetvenszer százas méretű rajzokat csináltam. Ma már leginkább olyan technikákat használok, amelyekhez nem kell fizikai erő. Ahogy változtak a különböző korszakaim, annak megfelelő technikai játékot alkalmaztam. Mindig az éppen aktuális volt a kedvencem.
– Képregényeket is készített, amiért kritikák is érték, ha jól tudom.
– Ezen csak mosolyogni tudok. Két szempont volt ebben, ami közrejátszott. Egyrészt kellett a pénz. A másik vége a dolognak, hogy idővel kezdtem élvezni. Kicsi fiam rácsodálkozott ezekre a rajzokra, s akkor jöttem rá, hogy van valami a képregényekben, ami megfogja a fiatal srácokat.
-– Az életére és a művészetére is nagy hatással volt Márai Sándor. Minek köszönhető ez a „gyümölcsöző kapcsolat”?
– A 70-es évek vége felé eljutottak grafikáim a New York-i Bronx Museumba, a Grafikai Biennáléra. Akkoriban még elég élénk volt itthon 1956 emléke. Megdicsőülve éreztem magam, hogy micsoda karrier vár majd rám. Aztán megjelent egy úriember, aki feltette a kérdést: elvtárs-e az elvtárs? Egyébként pedig, hogy gondolom én, hogy New York? A következő egy-két év egészségileg, idegileg és munkalehetőség szempontjából is taccsra vágott. Két évig semmilyen munkát nem kaptam. Hosszú történet, de sikerült kimenekülni ebből a csapdából. Akkoriban indult a Rakéta Regényújság. Egy könyvkiadóbeli régi barátom hívott a szerkesztőségbe, ahol a lap megszületésétől a megszűnéséig rendületlenül dolgoztam. Ez a momentum azért fontos, mert itt ismerkedtem meg Márai Sándor műveivel. Kezembe kerültek külföldi lapok, amelyek őt ünnepelték, róla írtak. Közölték a verseit, regényrészletei. Attól kezdve Arany János után Márai volt számomra az igazodási pont.
– Mit adott önnek Márai, hogy ilyen kitüntetett helyre került az életében?
– Lehet, hogy fura dolog, de mivel a szüleim korán elmentek, úgy voltam vele, hogy szükségem van példaképekre, akikhez igazodni lehet. Nagyon fontos volt, hogy lehetőleg jó példaképeket válasszak. Márainál találtam meg a polgári szemléletet, ami azt jelenti, hogy a polgár önálló, szabad és felelős a tetteiért. Nem föntről, nem mástól várja a megváltást, hanem önmaga hozza létre és alakítja az életét, éspedig nem akárhogyan, hanem alkotó módon, humánusan. Amikor jött a rendszerváltás, akkor előállt egy furcsa helyzet. A barátaim közül sokan a szélsőjobb irányába, mások pedig a szélsőbal felé mozdultak el. Ebből állandó jelleggel vitáim kerekedtek, mert én meg valahol középen álltam. Ennyi idővel a rendszerváltás után, ha belegondolok, azt hiszem, hogy nagyon jó iránytűnek bizonyult Márai. Neki is köszönhetem, hogy megtaláltam a helyem a világban.
– Mit gondol, ha ma megjelenne közöttünk, hogyan vélekedne erről a világról?
– Bármit is mondanék, annak nagyon politikai íze lenne, ezért ezt a kérdést inkább felejtsük el.
– Rátérve a vecsési kiállításra, mire számíthatnak, akik szeptember 22-én 18 órakor ellátogatnak a Bálint Ágnes Kulturális Központba?
– A Márai-program egy hétig tart majd a tervek szerint. A kezdés előtt lesz egy könyvbemutatóm a vecsési könyvtárban. Egy 2020-as albumot mutatunk be a Márai Sándor ihlette grafikákkal.
A könyv csak kis példányszámban készült, nincs kereskedelmi forgalomban, de Vecsésen megvásárolható lesz. A második lépcső maga a kiállítás. Remélem, hogy dr. Szörényi László irodalomtörténész el tudja vállalni a megnyitót. Azért drukkolok ennek, mert több kiállításomat megnyitotta, és nagyon élvezetesek voltak az előadásai.
Ami a képeket illeti, Máraival kapcsolatban elmondhatjuk, hogy isteni jó és gazdag nyelvezete van. Csak mesél és mesél, de mindenhol megbújik egy magvas gondolat. Ha képekkel akarnám illusztrálni az írásait, akkor versenyre kellene kelnem Márai mesélő kedvével és képi világával, ami egyszerűen lehetetlen. Amikor erre rádöbbentem, akkor azt mondtam, hogy rendben van, de ott vannak a magvas gondolatok. Ezekre koncentráltam, és próbáltam képekben megfogalmazni, azonban egy eszmei dolgot rajzban megvalósítani rettenetesen nehéz. A szemnek egy kicsit úgy tűnhet, hogy ezek szikár képek, nem mesélősek, ezért egyfajta segítségként a rövid gondolatok is bekerültek a képekbe grafikai elemként. Jelen pillanatban nem a legjobb az egészségi állapotom, de igyekszem jelen lenni. Szeretnék tárlatvezetést is csinálni.
– Ha csak egy gondolatot, vagy érzést fogalmazhatna meg, amit a műveivel üzenni szeretne az embereknek, akkor mi lenne az?
– Nehéz erre válaszolni. Talán, hogy mindenki vállalja fel önmagát. Ha a konformizmust választjuk, a dolog hosszú távon megbosszulja magát és visszájára fordul. Találkoztam olyan emberrel, aki feltette a kérdést, hogy „csak ennyi lenne az élet”? Ennyi hát. De ha felvállaltad saját magadat, akkor bizonyos mértékben felnézhetsz magadra. Viszont, ha nem, akkor senki vagy.
Varga Norbert
