2005. június 4-én, 16 órakor kezdődött az avatási ünnepség az Erzsébet téren, enyhén szólva is, szokatlan körülmények között. A település első közadakozásból elkészült emlékműve születésének körülményeit tanulságos feleleveníteni.
Az Orbán Balázs Erdélyi Kör kezdetektől markáns közéleti szereplője lett a településnek. 2000-ben bemutatták a János Vitézt, aztán 2003-tól tíz éven át megrendezték a Tavaszi Fesztivált a magyar kultúra jegyében, hogy csak a legnagyobbakat említsük, de ne felejtsük el, hogy számos közügyben is kifejtették álláspontjukat az 1996-os megalakulásuk után.
Az emlékmű története 2004 őszén kezdődött.
Kiírták a könnyített állampolgárság elnyerését célzó népszavazást. Arról volt szó, ha a népszavazáson 50 százalék plusz egy fő részt vesz, és az igenek többsége kimondja, az országgyűlésnek kötelessége megtárgyalni a külhoni magyarok számára az állampolgárság könnyített elnyerésének törvényi lehetőségét. Tehát nem az állampolgárság automatikus megszerzéséről volt szó!
A baloldali kormány és propaganda gépezete mindent elkövetett a sikertelenségért. Jött a 23 millió románnal való riogatás, a nem lesz munkahelyünk, a nem lesz nyugdíjunk fenyegetése.
Gyergyószárhegynek már akkor is szorgalmas látogatója voltam, számos barátság kötött hozzájuk. Danguly Ervin barátom – 2014 óta a falu polgármestere – 2004-ben az RMDSZ helyi vezetője volt. Ajánlottam neki, kérjék fel a magyarországi testvértelepülések önkormányzatait, hogy a testületek hozzanak határozatot arról, támogatják-e a könnyített állampolgárság elérését. Ervinék fel is kerekedtek, és több településre el is látogattak, így Vecsésre is. Bizony, akadt keserű tapasztalat. Vecsés sem volt makulátlan.
Az akkori testület baloldali része ellene volt a népszavazásnak, és a testületi szavazáson is ellene foglaltak állást, de a FIDESZ-KDNP–Lokálpatrióta többség támogatta a népszavazási kezdeményezést.
2004. december 5-én elbukott a szándék. Nem volt elegendő a részvételi arány, bár az igenek jelentős többségben voltak, de ez nem jelentette a törvény kötelező megtárgyalását. Megjegyzendő, hogy ettől a parlament napirendre tűzhette volna, de a Gyurcsány-kormány erről hallani sem akart.
Helyben az Erdélyi Kör azon törte a fejét, hogy mit lehet tenni ebben a helyzetben, a mély csalódottságból, az apátiából való kiemelkedéshez. Így vetődött fel a gondolat, hogy emlékmű kellene. Milyen és miből?
Ismertem a marosvásárhelyi Márkus családot a Teréz utcában. Adódott, hogy székelykapu legyen! Nem kicsi, de mutatós, komoly. Asztalos műhelyük volt ott, de nemcsak asztalosok voltak, a műbútorhoz, az antik darabok mesteri restauráláshoz művészi fokon értettek. Minisztériumoknak, múzeumoknak dolgoztak. Ferencet nem kellett rábeszélnem erre, egyből elvállalta, azzal a kéréssel, hogy csak az anyag árát kéri, a faragást, a művész motívumokat ők teszik rá. Magam az emlékművön lévő szövegeket adtam, és valahol egy szerencsés pillanatban kipattant az ötletem az elszakított országrészek lánccal való kapcsolatára az anyaországhoz. A szövegekhez és az adatokhoz nagy segítséget adott Bartis Ferenc szárhegyi költő már Pesten szerkesztett CÉH folyóirata. (Bartis Ferenc élettörténete típikus bolsevik rémtörténet, megérdemelné, hogy felemlítsük egy más alkalommal.)
Márkusék egy látványos rajzot is készítettek a székelykapuról, amit 2005. februári székely bálján be is mutattunk, és már ott jelentős anyagi támogatást is szereztünk rá a bevételen túl.
Felmerült a kérdés, hol legyen felállítva a szobor? Több helyszínt is megjelölve kértük a testület döntését. Ekkor jött egy hazai keserves tapasztalat. A testület többsége nem szavazta meg a közterületen való elhelyezését!
Szigetvári Imre római katolikus plébános atyával nagyon jó kapcsolatot ápoltam. Az Erzsébet téri római katolikus plébánia épületének tágas udvara van, és már előtte Jozefowicz Mátyás plébániai kormányzó jelezte, hogy szívesen biztosítja a helyet az udvaron az emlékműnek. Imre atya mentora volt az itteni plébániának, és feletteseként ő is beleegyezett, de a váci püspök atya engedélye kellett. Hompoth Zoltán és Imre atya ment a váci audienciára és jöttek a jóhírrel: mehet a szoborállítás.
Márkusék és az Erdélyi Kör önkéntesei mestermunkát végeztek a plébániakertben, és időre minden a helyére került.
2005. június 4-én megtelt az Erzsébet tér, ám rendhagyó módon az emlékművet kerítés választotta el az ünneplőktől, de ez még jelképként is erősítette a gondolatot: Megmaradunk!
Az emlékművet ökumenikus áldással adták át, és megható színfoltja volt, amikor Wittner Mária ’56-os szabadságharcos egy Gyimesfelsőlokról hozott tiszafát adományozott. Ez a tiszafa ma is ott áll az emlékmű új helyén. Pár nappal később a városi ünnepre érkező szárhegyi küldöttség, Gál Péter polgármester is megkoszorúzta az „Összetartozás mementóját”.
Hát, így történt. Akadtak nehézségek, de áll, és töretlenül teljesíti feladatát most már méltó környezetben. Emlékeztet mindenkit, aki arra fogékony, hogy milyen gazság történt az öreg kontinens évszázados védelmezőjével, aki története során sosem vette el a másét, de azt elszenvedte.
Szalontai János
