Már gyerekkoromban is azért vártam legjobban a telet, mert olyankor a madarak jöttek hozzánk.
Az etetőn hosszabban elidőztek, vagy az ott szerzett eleséggel elrepültek egy közeli ágra, lehetőséget adva arra, hogy alaposabban megfigyeljük őket, csodáljuk a színeiket, az apró termetüket, vagy épp az ügyességüket, ahogy felbontanak egy magot. Felnőttként is belefeledkezem ilyenkor a látványukba, szinte szoborrá merevedve állok a szobaablakban, nehogy egy kis mozdulattal elriasszam őket. Várom őket, s talán érzik is, mert jönnek: minden nap, rendszeresen, kisebb-nagyobb csapatokban; és minden évben akad néhány különlegesség is. Gyakran előfordul, hogy akár 30-50 madár van egyszerre nálunk, pedig nincs semmi extra a kertünkben: 3 kisebb etető (1 hagyományos fa, 2 újrahasznosított műanyag flakon), egy nagy virágalátét itatóként, egy csipkebogyó bokor. Az etetőket napraforgómaggal töltöm, néha kerül bele dió, mogyoró, tökmag, köles. A rigók és a vörösbegyek elcsipegetik a négybe vágott almákat. A pintyek nem szállnak fel az etetőre, ezért a földre is szórok magokat. Ahol lehet, télre a talajt falevelekkel borítjuk, szívesen keresgélnek, bogarásznak benne. Az ágakból összerakott „farakás” pedig jó búvó- és alvóhelyként szolgál.
Hogy milyen látványban, élményben lehet így részünk? Íme néhány apró életkép az elmúlt 15 évből, mióta az Andrássy-telepen lakunk.
Minden ősszel a cinkék az elsők az etetőn. Odaszállnak, elvesznek egy magot, és félrevonulnak megenni, majd mennek vissza a következőért. Ha legalább 10-15 példány érkezik egyszerre, akkor nagy jövés-menés alakul ki. Fantasztikusak a színeik: a széncinege sárga-fehér-fekete összeállítását a divattervezők is megirigyelhetnék, a kék cinke különleges kék színeivel pedig soha nem lehet betelni!
A cinkék kis csőrükkel kopácsolva apránként bontják fel a magokat, míg az erősebb csőrű verebek, tengelicek és zöldikék bevesznek a csőrükbe egyet, és addig nyomogatják össze, míg széttörik a héj. Ez utóbbi madarak nem zavartatják magukat, addig maradnak folyamatosan az etetőn, amíg eleget nem esznek, vagy el nem ijeszti őket valami. Ezért is előnyös a talajon is etetni, különleges látvány, amikor egy nagyobb madárcsapat megjelenik a kertben. Hihetetlen, milyen sokan elférnek egy kisebb helyen, a kavalkád pedig, amit a röpködésükkel, egy-egy magon történő veszekedésükkel okoznak, elképesztő!
Hosszabb hideg, havas időszakban a fenyőrigók is bejönnek táplálékért. Az egyik évben egy sérült szárnyú példány szó szerint ideköltözött egy hétre. Nem tudott rendesen repülni, de az egyik almától a másikig repkedve, ugrálva folyamatosan védte az eleséget nem csak a saját társaitól, hanem a kertünkben egész évben itt élő fekete rigóktól is. Olyan harcias volt, hogy minden rigót elkergetett. Bizony ragadozó – leginkább karvaly – is jár rendszeresen a városban. Gyönyörű madár, néhányszor megpihent már a diófánkon. A veszélyt érzékelve, aki csak teheti, egy pillanat alatt elröppen védett helyre. A havas kertben már két madár különleges álcázásához is volt szerencsém: a nagy fakopáncs szinte belesimult a fa törzsébe, mintha a fehér pöttyei csak kisebb hófoltok lennének; a meggyvágó pedig szétterült szárnyaival, így a hóban leginkább egy faághoz hasonlított.
A természet nekem mindig különleges dolgokat tartogat. Folyamatosan figyelem, és a csodás színek, formák, az élőlények látványa, viselkedése nem csak elkápráztat, hanem kikapcsol, feltölt energiával.
A madarak téli etetésével megpróbálok ebből valamennyit viszonozni.
(A Vecsési Madárles csoport és a tagok fotói megtalálhatók a Facebookon.)
Szöveg és kép: Lengyel Hajnalka, Vecsési Madárles
