Jaj, a vesztesnek! – tartja a mondás. És még annak is, aki a bűnösnek mondott nemzethez tartozónak vallja magát, de semmi köze a történtekhez – tehetjük hozzá a vecsési svábság elűzetésének tanulságaként.
Az újonnan alakult koalíciós parlament és kormány 1945 decemberében elfogadta a német nemzetiség kitelepítését magyar földről, mert „felelősei” a világégés magyarországi pusztításainak. Fontos rögzíteni, hogy nem a nemzetközi nyomásnak engedett, sokkal inkább a megszálló szovjet vezetésnek igyekezett megfelelni az akkori hatalom. Hamar megszülettek a kitelepítendők listái, és 1946. május 14-én már el is indultak az első marhavagonok a szülőföldjükről elűzettek első csoportjaival. A néhány ládába vagy bőröndbe összecsomagolt apróságaikon kívül mást nem vihettek magukkal. A nagyállomásról induló szerelvényeket síró vonatoknak is nevezték, a helybeliek hallhatták a szívszorító sírást a távozó vonatból.
A borzalomnak több szálon futó tragédiái lettek. Azok a svábok, akiket 1945 januárjában a megszálló szovjetek elhurcoltak malenkij robotra, és évek múltán, testileg-lelkileg megnyomorodva érkeztek haza, már nem találták a rokonságot, és vadidegeneket találtak az ősi házban. Ugyanis a kitelepítettek házait meghirdették az országban, és belföldi telepesek foglalták el azokat. A felvidéki magyarok kitelepítése 1947–1948-ban zajlott le. A magyar családok elhelyezését úgy oldották meg, hogy két sváb családot összeköltöztettek, és az üresen maradt házat megkapták.
Gyakori volt, hogy az „új rend híve” rámutatott egy sváb házára, hogy neki az kell, és a kitelepítés után övé is lett. Gondoljanak bele, hogy milyen fájdalommal élhettek azok, akiket elkerült az elűzetés, de ősi portájukon mások éltek.
Az elűzetésre, a családok szétszakítására, életek ellehetetlenítésére nincs mentség, de a 20. század bővelkedett ezekben a szörnyűségekben.
Az alábbi történetet Makovecz Imre, a világhírű építész mesélte el az egyik vecsési látogatásán. A feleségével jöttek haza külföldről, és már Magyarországon beültek egy étterem teraszára vacsorázni. Beszélgettek és a szomszédos asztalnál ülő idős úrral összeismerkedtek. Az idős úr elmondta, hogy kitelepített volt, minden évben „hazajön”, de falujukba nem megy el, mert azt nem élné túl, de visszajár. Miért? – volt a kérdés. Amire a világ legfájóbb-legszebb válasza érkezett:
– Érezni. Éreznem kell a heimat (szülőföld) illatát.
A hagyományos megemlékezés idén, május 15-én a Szent Kereszt templomban kezdődött. Dr. Huszka Mihály plébános által celebrált kitelepítési szentmisén emlékeztek az elűzetés 75. évfordulójára. A mise után a városi és a német nemzetiségi önkormányzat és sokan mások megkoszorúzták a templom és a vasútállomás falán 1996-ban elhelyezett emléktáblákat. Az esős idő ellenére sokan érezték kötelességüknek az emlékezést.
Szalontai, fotók: Nagy István Elek
