Eltscher-Falvai Anett és férje rengeteg csalódással, lelki és fizikai megpróbáltatással teli rögös utat járt be, mire egy három hónapos kislány boldog örökbefogadó szülei lettek.
Léna azóta négyévessé cseperedett, és egy szerető család teljes értékű tagja. Anett most egy olyan klubot szeretne elindítani, ahol az örökbefogadó családok segíthetik, támogathatják egymást.
Eltscher-Falvai Anett és férje nyolc évvel ezelőtt ismerték meg egymást, és négy év együttélés után kötöttek házasságot. Találkozásukkor már a harmincas éveikben jártak, ezért nem akartak sokáig várni a gyermekvállalással. Próbálkozásaik azonban nem jártak sikerrel, így felkerestek egy meddőségi klinikát.
– Egyik vizsgálat követte a másikat, mindkettőnknél találtak kisebb-nagyobb egészségügyi problémákat, de az orvosunk azt mondta, hogy lombikprogramra teljes mértékben alkalmasak vagyunk. Nagy reményekkel belefogtunk az első, a második, a sokadik kezelésbe. Ma már nem is tudom, hogy csináltuk mindezt végig – emlékezett vissza.
Hétszer próbálkoztak beültetéssel, hat alkalommal Magyarországon, utoljára pedig Csehországban, egy brnoi klinikán. Ezalatt többször is felcsillant a remény, amit végül mindig újabb csalódás követett. A lombikprogram közben egyre nagyobb lelki, fizikai – és persze anyagi – terhet rótt a házaspárra, és a házasságukat is próbára tette ez az időszak. Mindezek ellenére kitartottak, mert mindent megadtak volna, hogy vérszerinti gyermekük szülessen.
– Fizikailag is nagyon megterhelők voltak a beavatkozások, de a lelki oldala sokkal fájdalmasabb. Éreztem, hogy ezt nem lehet folytatni a végtelenségig, és el fog jönni az idő, amikor azt mondom, itt a vége. Ezt a döntést pedig mindenképpen én szerettem volna meghozni – mondta Anett a megpróbáltatásaikkal kapcsolatban.
A hetedik beültetésre már úgy utaztak el, hogy tudták, az lesz az utolsó. Előrelátók voltak, ezért már a negyedik lombik után elindították az örökbefogadást, mert azt lehetett tudni, hogy a folyamat hosszú, akár évekig is eltarthat, de Anették esetében végül nem így történt.
– Amikor megkaptuk az örökbefogadási határozatunkat, akkor azt mondták a szakszolgálatnál, hogy a várakozási idő 3-5 év is lehet. Ezt mérlegelve úgy döntöttünk, hogy adunk magunknak még esélyt Brnoban, aztán abbahagyjuk a kezeléseket. Az utolsó beültetést azonban már úgy csináltuk végig, hogy nálunk volt Léna. Anyukámék vigyáztak rá otthon, amíg mi egy napra kiutaztunk Csehországba. Soha nem gondoltuk volna, hogy épp mi leszünk azok a szerencsések, akik egy éven belül örökbefogadhatnak. Sokan nem is hitték el, hogy ez protekció nélkül sikerült, pedig így volt. Ráadásul nem is civilszervezethez fordultunk, hanem az állami TEGYESZ-hez.
Miután megcsörrent a telefon, és közölték az örömhírt, hogy egy három hónapos kislány örökbefogadó szülei lehetnek, felgyorsultak az események. Gyorsan eljött a barátkozás időszaka, ami a gyermek életkorából adódóan abból állt, hogy a nevelőszülőknél meglátogathatták a picit és fokozatosan átvehették a gondozási feladatokat. De ilyen rövid idő alatt nem alakul ki erősebb kötődés és a nagy érzelmek sem jönnek egyik pillanatról a másikra. Ezt így utólag már Anett is tudja, de akkor azt hitte, hogy mindez varázsütésre történik, ami újabb lelki próbatétel elé állította a házaspárt.
– Azt hittem, annyira vágytam már egy gyermekre és már annyi mindent megtettem azért, hogy anya lehessek, hogy csak ránézek majd arra a csöppségre és érzem, hogy ő mostantól az enyém. Ez azonban sajnos nem ilyen egyszerű, az ember nem válhat másfél hét alatt szülővé. Nekünk ugyanis ennyi időnk lett volna rá – mondja Anett, aki szerint ezek az érzések szinte kivétel nélkül minden örökbefogadó szülőnél megjelennek.
– Azóta több örökbefogadó családdal is kapcsolatba kerültem, akik hasonló lelki nehézségekről számoltak be. Nem szabad elfelejteni, hogy egy örökbefogadásba mind a szülő, mind a gyerek veszteségekkel érkezik, amiket nehéz feldolgozni. Számomra az volt a legnehezebb, hogy nem volt előttem semmilyen minta, hogyan kell örökbefogadott gyermeket nevelni, mert bizony másképp, mint egy vérszerintit. Más kérdések, más nehézségek és más örömök, sikerek jelennek meg, amiket meg kell tanulni kezelni. Gyakran éreztük azt a férjemmel, hogy egyedül vagyunk a nehézségeinkkel, mert a legtámogatóbb környezet sem tudott válaszolni a kérdéseinkre. Akkoriban sokan okoztak csalódást, mert nem is akarták igazán megérteni, min megyünk keresztül. Sokat segített volna egy olyan közeg, ahol „sorstársakkal” lehetünk.
Többek között ezek az érzések vezettek odáig, hogy Anettben megfogalmazódott az Örökbe Klub gondolata, ahol a hasonló cipőben járó örökbefogadó szülők és gyermekek is megoszthatnák egymással örömüket, bánatukat, tapasztalataikat.
– Egy ideje már tervezgetem, hogy milyen jó lenne egy közösség, ahol az örökbefogadó szülők nyíltan beszélhetnek az érzéseikről, választ kaphatnak a kérdéseikre és erőt meríthetnek mások élményeiből, tapasztalataiból. Erre egy bizonyos kor fölött a gyerekeknek is nagy szükségük lenne. Lénán is látom, milyen jó lenne neki egy olyan kortárs csoport, ahol örökbefogadott gyerekekkel játszhat. Már az óvodában átéli azt, hogy más, mint a többi gyerek, és biztos, hogy ha nagyobb lesz, akkor lesznek olyan kérdései, amit nem feltétlenül a szüleivel szeretne majd megbeszélni. Szeretettel várnám azokat a házaspárokat is, akik még csak gondolkoznak az örökbefogadáson. Őket mindenképpen bíztatnám, mert amellett, hogy nehéz és rögös utat kell végigjárni, végül teljes értékű, boldog családdá válhatnak. Örökbefogadó szülőnek lenne óriási kihívás, de a legszebb feladat az életemben.
(Falvai Anett a falvai1anett@gmail.com e-mail címen várja azoknak a leveleit, akik csatlakoznának a kezdeményezéshez.)
