A Bálint Ágnes Kulturális Központ meseíró pályázatot hirdetett három kategóriában. A Nagy Manó kategóriát Pénzes Laura nyerte, Váratlan kaland című meséje megjelenik a Vecsési Tájékoztató júliusi számában is. De vajon miként jön az ötlet egy nyolcadikos kislánynál, hogy elinduljon egy ilyen versenyen?
Anyukám látta a kiírást, és együtt megbeszéltük, hogy nevezünk. Régóta foglalkoztat az írás, korábban is írtam már, többnyire verseket, de azokat csak magamnak, a fiókomban vannak. De most olyat szerettem volna, ami másoknak is tetszik – mondta Laura, aki azt is elárulta, egyszerűen csak jöttek a szavak a fejébe és ebből állt össze ez a fantasztikus mese.
A történet egy testvérpárról, Lucáról és Petiről szól, akik a képzeletük erejével utaznak vissza egy korábbi nyaralásukba.
A meséjével győztes Laura elárulta, ő is szokott képzelődni, és a képzeletben sokfelé utazik. A stílus sem ált távol tőle, hiszen szereti a mese és a fantasy világát. Bizakodott, hogy jó elbírálást kap a műve, hiszen akikkel elolvastatta, mindenkinek elnyerte a tetszését.
– A szüleim és a magyartanárom is azt mondta, jól sikerült, de az osztályból csak néhányan, a barátaim tudják, hogy én nyertem – mondta az Andrássy iskola nyolcadik osztályát szeptemberben kezdő Laura, aki még nem tudja, a későbbiekben milyen mélységben szeretne foglalkozni az írással.
– Nagyon örülök Laura sikerének, nekem nagyon tetszett ez a mese, meg is lepődtem, mert korábban nem írt ilyeneket. Amikor először azt mondta, hogy nyert, el se akartam hinni, csak mikor megmutatta a hivatalos értesítést – mondta Noémi, Laura édesanyja.
A családban korábban nem volt senki, aki az írással komolyabban foglalkozott volna, ugyanakkor Laura erősen érdeklődik iránta, hiszen többek között újságíró szakkörbe jár.
– Nem fogjuk neki erőltetni az írást, majd ő eldönti, hogy mit szeretne a későbbiekben. Próbálja ki magát, és ha tetszik, csinálja – mondta a büszke édesanya, aki szerint bár Laura nagyon szereti a fantasy stílusú írásokat, meséje mégis abszolút a mai gyerekeknek szóló történet.
Sz.
Váratlan kaland
Luca a szakadó esőre ébredt. Körülnézett és látta, hogy a mellette lévő ágy már üres – tehát Peti már felébredt. Feljebb vándorolt a tekintete az ablak felé. „Jaj, de jó, hogy szakad az eső”. Ma se tudunk kint játszani – gondolta elkeseredetten. Kikászálódott az ágyból, felöltözött, és már szaladt is ki a nappaliba, ahol cseppet sem meglepődve látta, hogy Peti játszik a telefonján.
– Jó reggelt! – köszönt Luca.
– Jó reggelt kicsim! – köszönt vissza az anyukája. Ebben a pillanatban lépett be Peti és Luca apukája viharkabátjába burkolózva.
– Huhh! Kint borzalmas idő van – mondta, miközben levette az elázott cipőjét és a radiátor alá tette.
– Kész a reggeli! – hallatszódott a konyha felől. Peti meg se moccant. Luca odament hozzá és kivette a kezéből a telefont, majd leült az asztalhoz. Peti morgolódva, de leült húga mellé. Luca a nyakláncával babrált.
– Te meg mi a fenét csinálsz? – kérdezte Peti Lucát.
– Csak egy képet rakok bele a nyakláncomba, amit az előbb csináltam. Ezen legalább mindenki rajta van – mondta és vett egy szelet vajas kenyeret az asztalra kirakott tálcáról. Peti már nyitotta a száját, hogy elmondja testvérének erről az egészről a véleményét, de anyukája rálépett a lábára, jelezve, hogy nem akar vitatkozni.
– Van egy ötletem mára! Reggeli után nézzük meg a nyaralásról szóló fényképalbumot! – mondta a gyerekek apukája.
– Jó, ez nagyon jó! – lelkendezett Luca. Miután mindenki megette a szendvicsét, és kényelemesen elhelyezkedett a kanapén elkezdték nézegetni az albumot. Az első képen egy sárga épület foglalt helyet.
– Buksi kutyapanzióját ki fotózta le?– kérdezte, de már sejtette a választ.
– Én – mondta Luca. – Gondoltam neki is legyen az ő nyaralásáról egy kép – magyarázta a kislány. Továbblapoztak. Ezen a képen egy tejfölszőke hajú, nyolcéves lány bukkant ki a medencéből, mellette pedig a barnahajú bátyja úszott. Luca azt hitte a képzelete játszik vele, ugyanis olyan volt mintha a kép mozogna, utána pedig elkezdett egyre jobban kiélesedni a kép, majd egyre fényesebb lett. Már szinte alig láttak a képből áradó fénytől. Luca becsukta a szemét, majd mikor újra kinyitotta a jól ismert medencét látta, mögötte pedig a Balatont. Peti mellette állt és tátott szájjal bámult előre.
– Hogy kerültünk ide? – nyögte Luca bátyja. A kislány ezt nem hallotta, ugyanis odarohant a medencéhez és beledugta a lábát a vízbe, majd mivel nem találta hidegnek beleugrott ruhástól. Peti habozva bár, de követte őt. A fiú kezdetben aggódott, hogy hogyan fognak hazajutni, de a nagy játszásban el is felejtette. Nagyon jól szórakoztak. Dél fele járhatott az idő mikor Luca kikászálódott a vízből.
– Éhes vagyok! – mondta a bátyjának. – Lángost szeretnék enni. Menjünk le a partra ott van – folytatta. Peti beleegyezett, és elindultak. Mikor leértek a partra, látták, hogy a lángosos zárva van, mert elment ebédelni. A gyerekek korgó hassal elindultak visszafelé, majd mikor már újra ott voltak a medencénél Luca sírva fakadt.
– Éhes vagyok és haza akarok menni– panaszolta testvérének. – Hogy juthatunk haza? – kérdezte.
– Nem tudom, de már én is szeretnék hazamenni – válaszolt Peti, majd hirtelen a homlokára csapott.
– Megvan! – kiáltotta – Egy kép segítségével jutottunk ide, és úgy talán haza is juthatunk. Reggelinél a nyakláncodba egy képet raktál. Az most itt van? – kérdezte izgatottan.
– Igen – mondta a kislány és odakapott a nyakához, de a nyaklánc nem volt ott.– Ne! Nincs itt. Elhagytam. Pedig mikor fürödtünk még megvolt. Szerintem akkor veszett el, amikor mentünk le a partra – mondta Luca elszontyolodva. Elindultak lefelé, de sehol nem találták. Egészen a partig elsétáltak, de ott sehol sem látták. Visszafelé is végig az utat lesték, minden autó alá benéztek, de sehol semmi. Ekkor szembe jött velük egy csapat turista. Peti odament hozzájuk és már épp kérdezni akarta, hogy nem láttak-e egy nyakláncot, mikor látta, hogy ők nem állnak meg. Már nagyon közel jártak, de a fiú meg sem moccant, mikor a turisták csak úgy átsétáltak rajta. Peti megijedt és el is botlott. Luca csodálkozva felsegítette.
– Hát persze! A múltban vagyunk, ezért nem látnak minket. Valószínűleg magunkkal azért nem találkoztunk, mert elmentünk Tihanyba és csak késő este értünk haza – mondta, majd hirtelen a fűben egy csillogó valamit vett észre.
– Ott a nyaklánc! – mondta. Felvette és kinyitotta. A következő pillanatban anyjuk szoros ölelésében találták magukat.
Pénzes Laura
