A következő történet szereplőjének az első világháborúról szóló írásait már olvashatták a Vecsési Tájékoztató oldalain. Dr. Csuhaj V. Imre esetében arra voltam kíváncsi, hogy egy pénzügyben magas szakmai színvonalat művelő szakember hogyan kerül a magyar- és helyi történelem bűvkörébe és lesz elkötelezett kutatója.
Sárospatakon születtem 1958. július 25-én és ugyanott, ebben az országosan ismert zempléni kisvárosban végeztem általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat. Édesapám főiskolai tanárként, édesanyám gimnáziumi tanárnőként dolgozott, az ő gondos nevelésük eredménye a magyar nemzet szeretete és a magyar történelem ismerete iránti elhivatottságom. 1982-ben végeztem közgazdaként a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, s ugyanott doktoráltam gazdaságszociológiából 1985-ben. 1991-ben kerültem Vecsésre a feleségem révén, aki tősgyökeres vecsési.
A rendszerváltásig iparszociológiával és ipari szervezetekkel foglalkozó kutatóként dolgoztam, számos publikációm jelent meg magyar és angol nyelven. A rendszerváltás után az újonnan megalakult Munkaügyi Minisztérium stratégiai főosztályát irányítottam, majd 1992–1994 között a privatizációs miniszter kabinetfőnökeként dolgoztam. Nehéz időszak volt, sok sikerrel és kudarccal, de hát ekkor „tanultuk a piacgazdaságot”. Végig zsinórmértékem volt: a bizalom és a becsület. Az egyetlen államigazgatási szereplő vagyok, aki a privatizációs tevékenységéért magas rangú állami kitűntetést kapott. 1994-től a mai napig – időnként a Magyar Fejlesztési Bankhoz kötődve – pénzügyi intézmények létrehozását és működtetését végeztem, végzem. A legnagyobb tapasztalattal – 200 feletti befektetéssel – rendelkező tőkebefektetőként váltam ismertté. Az EU-ban „legjobb gyakorlatnak” (best practise) minősített Széchenyi Tőkebefektetési Alapot 2010-ben indítottam el. Érdemi szerepet vállaltam a Széchenyi Terv és az új Széchenyi Terv kidolgozásában és működtetésében, majd a hazai védelmi ipar tőkefinanszírozásának megalapozásában. Ez év májusától a Magyar Nemzeti Bank elnöki főtanácsadójaként dolgozom.
Gyermekkorom óta hobbim a magyar történelem minél alaposabb ismerete, illetve történelmi relikviák, anyagok gyűjtése. Az 1848–1945 közötti időszak, azon belül kiemelten az első és a második világháború kutatásaim iránya. Az élet olyan általam tisztelt és szeretett emberekkel vett körül már kisgyermekként, és olyan történeteket lehetett megismerni a sorsuk által, amely nem is terelhette volna érdeklődésemet más irányba. Egy Kárpátokban harcolt tüzérzászlós, egy orosz fogságban oroszul kiválóan megtanult latin-görög-magyar szakos tanár, egy repülőorvos őrnagy, egy zászlóaljparancsnok alezredes, aki 1944 őszén Tordánál harcolt, egy cőgerájt (katonai középiskolát) végzett állatorvos… A pataki református temetőben nyugszik Deseő László vezérőrnagy, aki a III. hadtest tüzérparancsnoka volt a Donnál, majd szovjet hadifogságban érte a halál.
Közel négy évtizede módszeresen gyűjtök írásos és tárgyi dokumentumokat. Melyek a „kedvencek”? Talán az I. világháború legkiválóbb magyar pilótájának, Kiss Józsefnek fotódokumentációja, vagy Rumy Lajos ezredes, a Don-kanyarban vitézül helytállt 31. honvéd gyalogezred egykori parancsnokának családi levelezése és egy arany frakklánc, amelyen együtt van – ezt nagyon kevesen kapták – a Magyar Királyság legmagasabb katonai és civil kitűntetése: a Mária Terézia Rend és a Magyar Szent István Rend.
Vecsési lakosként hamar érdekelni kezdett a település lakóinak története a világháborúk forgatagában. Különösen vonzotta érdeklődésemet az első világháború, mert bár az országban szinte minden nagyobb településen fennmaradt a hősi emlékmű, ezt a háborút évtizedeken át „kitörölték” a nemzet emlékezetéből. „Igazságtalan imperialista háború” (leninista terminológiával) minősítésével elfelejtődött a többszázezer hősi halált szenvedett magyar, a sebesültek, a hadirokkantak, a hosszú hadifogságot megélt milliók hősiessége. A dokumentumok arról tanúskodtak, vecsési családok fiai – sokszor 3, 4, 5 fő által érintve – vérüket áldozták Magyarországért, sohasem kérdezve: kiért és miért. A sváb fiúk áldozata volt ez a Magyar Haza oltárán, nem tudjuk, és nem tudhatjuk eléggé megbecsülni. A ma élők kötelessége emlékezni az ő áldozatukra. Ezért szerveztünk kiállítást az I. világháború centenáriumán a vecsési könyvtárral közösen.
A vecsési kötődés és a történelem iránti elkötelezettség okán a folytatás nem sokáig várat magára. Tervem, hogy a II. világháború kapcsán Vecsés és lakosainak kálváriáját – ha lehetőség adódik – egy kiállítás és cikksorozat által bemutassam. Ehhez tervezek az év őszétől egy iskolai versenyt is meghirdetni, amelynek keretében az általános iskolások és a gimnazisták írják meg családjuk, nagyszüleik és dédnagyszüleik történeteit ezen embert próbáló időkből. Érzelmekkel és torzítás nélkül. Ezt érdemli a vecsési kollektív emlékezet. Historia est magistra vitae (a történelem az élet tanítómestere). Van még munka előttünk, de mindig tartsuk szem előtt Bethlen Gábor mondását (ez a Horthy-korszak legmagasabb állami kitűntetésén is rajta volt): ha Isten velünk, ki ellenünk?
Lejegyezte: Szalontai János
