In memoriam Baranyai Mátyás

Elment egy szorgalmasan küzdő harcostárs.

Ritkán látott hatalmas tömeg volt január 10-én a vecsési református temetésen. A régi kisgazda és polgári körös társak úgy vélekedtek a temetés ellőtt, hogy elment egy küzdő, hűséges, szorgalmas harcostárs. Igen, Baranyai Mátyás, a Dózsa György útról valóban szorgalmas küzdőtárs volt, pedig alig több mint fél évszázada került a kényszerek hatására Vecsésre.

Püspökladányban született 1935. január 2-án, szülei második gyermekeként. A hatalmas határú hajdúsági városban a tehetős és tekintélyes nagyapja a település főbírája volt. Népes, összetartó rokonság vette őt körül a gyerekkorában, s egy-egy ünnepi birkapaprikáshoz mindnyájan körülülték az asztalt. A család földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozott az ötvenes évekig, de a kommunista diktatúra – mint az egész országban minde­nütt – mindent elvett a kulákká nyilvánított Baranyai családtól: tanyát, birtokot, jószágot, ráadásként még a padlást is lesöpörték, hogy vetőmag se maradjon. Mivel mindent elvitt a kolhozosítás, ő is tanulni szeretett volna, de a háború után osztályidegenként még inasnak sem vették fel. A nagycsalád szétszóródott, a régi rend felbomlott, új életet kellett, új feltételek között kezdeni. S ebben az új rendben is megállta a helyét a Baranyai család. Sőt az erős összetartozás-tudat a keserves szétszóratás után is megmaradt köztük.

Baranyai Mátyás a fővárosban, kétkezi munkával próbált szerencsét, s bár a katonaságtól géplakatosként szerelt le, de zsigereiben mindig a földről, jószágról, családról, egyházáról gondoskodó ember maradt. Mindig volt kertje, gyümölcsöse, állatai. 1958-ban, házasságkötésük után a szüleivel és a feleségével Vecsésen telepedtek le, s a helyi VÍZÉP-nél géplakatosként, majd a technikus képesítés megszerzése után művezetőként dolgozott a nyugdíjazásáig. A főállása mellett Vecsésen a vízközmű- és csatornahálózat kiépítésén is dolgozott, miközben felújította a Bocskai utcai házát. A két gyerek születése azonban arra késztette, hogy a mai új Alapellátási Központ és Mentőállomás mellett új, nagyobb házat építsen. Gondos apa volt, aki mindent megtett gyermekei továbbtanulásáért. A lánya tanári, a fia mérnöki diplomát szereztek.

Az 1990-es évek politikai változásaiban a családja új oldaláról ismerhette meg a családfőt, hiszen soha sem pártoskodott, úri huncutságnak tartotta a politikát. Most mégis ott volt a Kisgazdapárt vecsési zászlóbontásánál, amelynek egyik vezetője lett. A földrendező bizottság tagjaként részt vállalt a kárpótlási és mezőgazdasági privatizációs folyamatokból. Mindezt nem önös érdekből, hanem hittel és meggyőződéssel tette. A Kisgazda Párt hanyatlása után is megmaradt a rendszerváltó erők, a nemzeti oldal hűséges támogatójának. Sokszor csalódnia kellett emberekben, ígéretekben, amelyek megerősítették korábbi véleményét, miszerint a politika „emberek csinálmánya”. Sokszor mondta, mikor a VIZÉP-nél tőle kaptam a tudósításokhoz az információkat, hogy ideológiák jönnek-mennek, mint a léha szél, Isten igazsága azonban szilárdan megmarad.

Közéleti munkája mellett az unokák érkezése töltötte be az életét nagy örömmel. Jöttek sorban: Zsófia és Bendegúz, néhány év múlva István, és a 2000-s évek elején Laura. Szeretettel vette őket körül. Különösen is nagyon büszke volt a fia, ifj. Baranyai Mátyás vállalkozására, a cég irányításában részt vevő menyére. A Vecsésen eredményesen tevékenykedő Baranyai Mérnökiroda Kft.-t lelkesen és tevékenyen támogatta, és szívén viselte sorsának alakulását. Személyes, baráti kapcsolatokat ápolt az egykori beosztottakkal, s rendszeres résztvevője volt a vállalati és a vecsési rendezvényeknek, ünnepségeknek.

2008 decemberében elvesztette hű társát, a feleségét, akivel 50 éven keresztül jóban-rosszban, örömben, bánatban, egészségben, betegségben segítették egymást. Ezt a veszteséget sohasem heverte ki, sőt ezután egymás után következtek a kórházi kezelések, orvosi vizsgálatok, gyógykezelések, amelyeket a rá jellemző fegyelemmel elviselt.

Türelemmel és méltósággal viselte egyre súlyosbodó betegségét is, de egészsége hanyatlásában, kiszolgáltatottságában, ereje fogytán is mindvégig a Baranyai család feje maradt. Megérdemli, hogy a saját családja mellett városunk közélete is megőrizze emlékét. Nyugodjék békességben!

Orosz Károly