Háromfelé vihet az út

„ A végtelen kékség egy vigasz nekünk…”   Magas­hegyi Under­ground – dalszövegrészlet

A turisztika milliónyi csodáját felvonultató, ámulatok özönét ígérő térképén két olyan, mindenki számára elérhető helyszínre lelhetünk, amelyet az utazók egy viszonylag szűk, de annál elszántabb köre, ha teheti, pénzt és fáradtságot nem kímélve, de legalább egyszer felkeres. E különös „szekta” tagjainak valami furcsa érzés, valami leírhatatlan vonzalom azt sugallja, hogy „szerelmüket”, azt a bizonyos két vagy négyhajtóműves gépcsodát nem csak állóhelyzetben, nem csupán az égen kondenzcsíkot húzva, de le- és felszállás közben, közvetlen közelről, akár néhány méterre merészkedve is, de feltétlenül meg kell nézni. A legtöbben, hogy az efféle látnivalók számukra valóságot öltsenek, a karib-tengeri Szent Márton szigetét keresik fel, ahol a Princess Juliana repülőtér mellett strand is van a leszállópálya közelében. A mindenre elszánt fürdőzők felett karnyújtásnyira suhannak el a világ számos pontjáról érkező, hasonló élményekre vágyakozó, turistákat szállító repülőgépek.

De ne menjünk ilyen messzire, hisz a görögországi Szkiathosz kis szigetén is rengeteg olyan utazó jelenik meg, akiket a nyári örömök mellett, az a reptér közelében elterülő út is csodálattal tölt el, melyen az itt elhaladó járműveket, szinte súrolják a landolni készülő, decibeleikkel sem fukarkodó gépek.

Nem is gondolnánk, hogy hasonló témakörben rajongást tanúsító társaságoknak, hazánkban is népes tábora van, és Vecsést a számos fesztivál, és egyéb, immár országos hírű rendezvény mellett bizony emiatt is igen sokan keresik fel, akár távoli megyékből is. A városunk melletti repülőtér természeténél fogva vonzza az érdeklődőket, de az igazán „ínyencek”, induljanak az ország bármely szegletéből, jól tudják, hogy van errefelé egy olyan pont, amely a fentebb említett tengerparti helyszínekkel, ha nem is vetekedhet, de megközelítő élményeket ígér. Ez pedig annak a régi Ecseri útnak a vége, melyet az 1983. augusztus 30-án forgalomba helyezett, 3707 méter hosszú második (13L/31R) leszállópálya vágott ketté, megpecsételve a település egyik legrégebbi, már az alapítás éveiben is a hátán lovas fogatokat hordozó ősi utunk madárfüttyös nyugodt életét. De minden rosszban ott  lapul a jó is, így ha azoknak a lelkes élménybeszámolóit hallgatjuk, akik e csonka út végét felkeresve, türelmes figyelemmel vártak egy-egy le- és felszállásra, búnkat feledve rögtön megérthetjük, hogy nemcsak a mában, de már évtizedekkel ezelőtt is jeles, „korszakalkotó” események zajlottak e helyszínen.

1985. június 15-én, azon a verőfényes szombat délelőtt több százan zarándokoltak ide, hogy testközelből láthassák a TV és sajtó által jó előre beharangozott, Magyarországra először érkező hatalmas Boeing 747- es Jumbo Jet érkezését, majd visszaindulását.

Még ez év szeptember 14- én, az itt ismételten felsorakozó nézősereget, a repülős életben is kuriózumnak számító látvány fogadta. A szu­per­szónikus gépmadár, a Concord, mely 2.173 km/h csúcssebességével, 18 3000 m repülési magasságával mindig is megdobogtatta még a laikus kívülállók szívét is, nem beszélve azokról, akik akkor ott lehettek, és a nagy „fehér sas” földet érését saját szemükkel láthatták.

Ha nem segítünk rajta, a Cifra csárdával egyidős utunk végleg eltűnik

Az évek során, azóta már rendszeresen jönnek Jumbók, Galaxyk, de tiszteletét tette már itt a világ legnagyobb repülője, a gigantikus méretű Antonov vagy a maga lélegzetelállító látványával, a kétszintes Airbus 380-as is. A kínálat, mint láthatjuk pazar, az érdeklődés töretlen. A régi, tán még mindig gondoskodásunkra szoruló Ecseri út jelen korunk e hangosan  büszke csodáihoz vezeti lépteinket, bár maga, csendes szerénységével, mintha az enyészettel vívott végső harc feladására készülődne. A néhány éve már keskenyre zsugorodott utat mára szűk ösvényre szorította vissza a mellette burjánzó szívós növényzet, makacs rendületlenséggel kúszva előre napról napra. Nem csak az idelátogatók miatt, de az „ősiség jogán” is érdemes lenne legalább azon az ötven méteres szakaszon, mely a célhoz irányít, az önfeledten növekvő lomboknak megálljt parancsolni, mert bár az út sokak szerint a semmihez, sokak szerint – mint leírtuk – a valamihez, de talán mindannyiunkat régmúltunk egy kicsinyke darabját őrző, még velünk lévő emlékéhez vezet.

Kép és szöveg: Fekete József