Nemzeti gyásznap – október 6.

A megemlékező ünnepséget a régi Andrássy iskola előtt tartották

Idén szombatra esett október 6. és miután ez a megemlékezés hagyományosan az Andrássy iskolához kötődik, ezért egy nappal korábban, október 5-én 17 órakor kezdődött el a nemzeti gyásznapi megemlékező ünnepség a régi alma mater és a kopjafa előtti közterületen.

Falvai Anett műsorvezető köszöntötte a megjelenteket, majd a vecsési ünnepségek és megemlékezések nélkülözhetetlen résztvevője, a VHZ Fúvószenekara közreműködésével közösen énekelhettük el nemzeti himnuszunkat. A megemlékezésen jelen volt dr. Szűcs Lajos országgyűlési képviselő; dr. Hrutkáné Molnár Monika, a Monori Tankerületi Központ igazgatója; a képviselő-testület tagjai; Mohainé Jakab Anikó jegyző és az intézmények vezetői.

Ünnepi beszédet mondott Kiss Gábor, az Andrássy iskola tanára. Bevezetőjében kitért az ismert tényekre, melyek e naphoz fűződnek, majd így folytatta: – Várfogságra ítéltek 383 tisztet. A büntetések 2 és 18 év között mozogtak, sokaknak a büntetést vasban kellett letölteni. A borzalmas sáncfogságra három tisztet ítéltek. Büntetésük ideje 16-16, illetve 20 év volt. A sáncfogságra ítéltek nevét elvették, helyette számokon szólították őket, kopaszra lettek borotválva és kényszermunkát kellett végezniük. Az ítélet kihirdetése előtt meghalt Lenkey János, tábornok. Ők az aradiak. Rajtuk kívül kivégeztek még majdnem száz embert, bebörtönöztek százakat, és nem csak katonákat. Borzasztó statisztika.

– Miért? Mi volt a bűnük?

– Hivatalosan felségsértés. Valójában az, hogy hittek a szabad Magyarország eszméjében. „Jelszavaink valának: haza és haladás”– mondta Kölcsey. Ezért kellett meghalniuk. A független Magyarországért. A szabadság, egyenlőség, testvériség Magyarországáért. A haladásért. A törvény előtti egyenlőségért, a közös teherviselésért, a sajtószabadságért, a jobbágyság eltörléséért, a felelős minisztériumért, a képviseletegyenlőségért, a politikai foglyok szabadon bocsájtásáért. És a hazáért. Erdélyért, a nemzeti bankért, a nemzeti őrseregért, Budáért és Pestért, a magyar honvédseregért. A hazáért. (…)

– Haza. Magyarország. Vecsés. Utazzunk el képzeletben Aradra, és kössük össze szűkebb hazánkkal, Vecséssel! Két naplóról mesélnék, mely az aradi várbörtönben íródott. A két napló két vecsési kötődésű hős emlékét őrizte meg. Egyikőjük öreg volt, szerb származású katonaparaszt, másikuk fiatal, székely származású főnemes. Bobich János és Andrássy Aladár. Mindketten kötődtek életük egy szakaszán településünkhöz, és mindketten hittek a szabad Magyarországban. Bobich vasúti pénztáros volt Vecsésen, Andrássy pedig 1875-től 1903-ig, 28 éven át volt településünk egyik földbirtokosa. Két napló. Az egyik naplót gróf Leiningen-Westerburg Károly írta. Leiningen naplóját Marczali Henrik fordította magyarra és rendezte sajtó alá. (Csak egy érdekesség, egy újabb vecsési szál: a naplót lefordító Marczali Henrik a legendás vecsési fakereskedő, Herbacsek Hermann sógornőjének öccse volt.) Szóval, Leiningen tábornok írása. Ebben a naplóban a vértanú gróf megemlékezik egy Bobich nevű hősről, aki borzasztó kartácstűzben nyomult be Szolnok városába, és lett a csata egyik meghatározó alakja. Bobich Jánosról van szó, aki Vecsésen szolgált a szabadságharc előtt. 53 évesen lépett be a honvédseregbe, és az ezredesi rangig vitte. Katonái „Öregnek”, illetve „Rettenthetetlennek” becézték. Bobich szerb határőr családba született, anyanyelvi szinten beszélt szerbül és németül. A magyart csak törte. Fennmaradt egy anekdota, miszerint a csatákban azt kiáltotta katonáinak, hogy „utánam nektek, gyerekek!” (…)

– A másik hősünk fiatal volt, 21 éves, róla az Aradon 16 év sáncfogságra ítélt Csutak Kálmán alezredes írt. Csutak Kálmán az aradi fogságban fogott hozzá visszaemlékezéseihez. Ebben mesél Bem apó legbelsőbb tiszti köréről, melyhez Petőfi Sándor százados mellett Andrássy Aladár is hozzátartozott. Andrássy Aladár Andrássy Gyula öccse volt. A család Csíkszentkirályról származott, így került Andrássy Aladár az erdélyi seregbe. 1848 nyarától, a kezdetektől részt vett az erdélyi magyar hadsereg harcaiban. Hadnagyként kezdte, majd százados lett, legvégül nyargonc, azaz Bem József segédtisztje. Csutak Kálmán feljegyezte, hogyan zajlott a piski csata előtti haditanács. A piski csatát 1849. február 9-én vívták Anton Puchner császári csapatai és Bem apó honvédjei. A Sztrigy folyó feletti hidat kétezer honvéd védte a tízezres túlerő ellen, sikerrel. A csata előtt egy osztrák parlamenter megadásra szólította fel a magyarokat, mire Bem így felelt: „Es ist mir leid, dass ich kein Ungar bin, jetzt muss ich Ihnen bewusst machen, dass ich fest entschlossen bin, hier bis zum letzten Manne zu sterben, ehe ich mich ergeben soll. Was ist Ihre Meinung?” (Sajnálom, hogy nem vagyok magyar, de meg kell tudniuk, hogy elhatároztam, hogy itt halok meg utolsó emberként, mielőtt lemondok. Mi a véleményük?) Erre mindenki hallgatott egy ideig, végre gróf Andrássy Aladár emelt szót: „J’aime mieux ámourir, que me laisser faire prisonnier d’Autriche!” (Inkább meghalnék, minthogy osztrák fogságba essem!) Ezután egy akarattal kardjaikhoz kapva, a haditanács tagjai egy hangon kiáltották gróf Teleki Sándor mondatát: „Veled együtt mi is meg tudunk halni!” Bem apó meghatva, de még is derült mosollyal a következőt válaszolta: „Vive l’Hongrie!” A haditanács tehát három nyelven zajlott, németül, magyarul és franciául, de a cél közös volt, a szabad Magyarország. A mi Andrássynk pedig betartotta ígéretét, nem esett osztrák fogságba. A menekülőkkel együtt elhagyta Magyarországot, és majd csak évek múlva tért haza az amnesztia kihirdetésekor. 1875-ben vette meg Halomegyház-pusztát, ahol tejgazdaságot alakított ki, és vadászházat építtetett. Ezen a részen állunk ma, itt van Andrássy-telep.

– Bobich János, Andrássy Aladár és a több ezer magyar hős küzdelme nem volt haszontalan. Bár a függetlenség ügyét leverték az osztrákok és az oroszok, a jobbágyfelszabadítás millióknak hozott szabadabb életet. A vecsésiek 1862-ben kötötték meg az úrbéri szerződést, hivatalosan ettől az évtől lettek szabad emberek. (…)

A megemlékezéshez illő beszéd méltán váltott ki már-már vastapsot a jelenlévőktől. A vértanúkat megidéző nagyon tartalmas összeállításban a legnagyobb magyar költők emlékező sorait hallhattuk. Dicséretes, hogy a gyermekek hiba nélkül közvetítették a gondolatokat. Köszönet a 7.a és a 7.b tanulóinak – Balogh Ramona, Bárdos András, Bartha Bence. Dobrovitz Bence, Dóczi Petra, Fábián Gergely, Hackl Rebeka, Horváth Benjámin, Horváth Noémi, Kányi Gitta, Kiss Virág, Lengyel Zsombor, Plavecz Barnabás, Preg Dorina, Rónai-Nemes Nóra, Szabó Dániel, Tóth Maja, valamint Berényi Mária, Gémes Ilona, Kiss Gábor, Kissné Fehér Judit felkészítő pedagógusoknak. Az éneket betanította Gyöpösné Gémesi Ilona.

A gyásznapi megemlékezés koszorúzással és a Szózat dallamaival ért véget.

szalontai, fotók: Katona Csaba