Egy évszázada, 1918 októberében lezárult az I. világháború vagy, ahogy elődeink említették: a Nagy Háború.
Lezárult vagy lezárulni látszott a „négy év vasban és vérben” időszaka: ekkorra mind a győztes antant, mind a vesztes központi hatalmak kontinentális országai a katonai, a gazdasági és a morális összeomlás szélére jutottak. Európa világhatalmi szerepe leáldozott, az antantot támogató és a világ egyik meghatározó gazdaságává vált Egyesült Államok határozott élre kerülése elindult.
Bulgária 1918. szeptember 29-én, Törökország október 30-án, a Monarchia november 3-án, Németország november 11-én írta alá a fegyverletételt. Vae victis! – Jaj, a legyőzötteknek! Ez a küzdelem volt az ezeréves történelmi Magyarország utolsó nagy háborúja, a vereség pedig nemzeti létünket is megkérdőjelező sokkoló, nemzetbénító történelmi folyamatok kiváltója lett.
Hogyan jutottunk ide, amikor az 1918. év látszólag jó katonaföldrajzi helyzetben ért el minket, s egy utolsó erőfeszítés, egy sikeres támadássorozat a győzelem vagy a kompromisszumos béke esélyét kínálta? Tényszerűen: legkomolyabb ellenfelünk, Oroszország fegyverszünetet kért és hadserege felbomlott, az 1916-ban Erdélybe betörő román csapatok teljes vereséget szenvedtek, az osztrák-magyar, német és bolgár hadseregek az ország egész területét elfoglalták, Szerbia és Montenegró már korábban kiesett a küzdelemből, csapataink Görögország határán álltak. Az egyetlen jelentős ellenfél Olaszország volt, ahol a fontvonal az 1917. novemberi sikeres áttörést („caporettói csodát”) követően mélyen olasz területen, a Piavénél húzódott. Magyarország és az Osztrák Császárság területén nem tartózkodtak ellenséges csapatok!
Vecsési illetőségű eleink, a mi hős déd-, ük- és szépapáink 1914–1918. között minden létező fronton jelen voltak, harcoltak Keleten Oroszország és Románia, Délen Olaszország és Szerbia-Montenegró ellen. Egyaránt szolgáltak császári és királyi (k. u. k.) és honvédségi alakulatokban. Rohamoztak és védekeztek, rekkenő hőségben, hóban és fagyban, gyakran akadozó ellátással és lőszerhiánnyal küzdve. Álljon itt 3 tüzér rövid életrajza:
Dein János gazdálkodó, főtüzér: „1892, Vecsés. 1913 okt. 8-án vonult be tényleges katonai szolgálatra a 4. k. táb. tarackos ezredhez Budapestre. A háború kitörése tényleges állományban érte. Azonnal lekerült a szerb harctérre s ott részt vett a sabáci és klenáki harcokban, majd az orosz fronton a starisambori, kárpáti, tomasowi, petrikowi, grodeki, zlocsowi és egyéb harcokban küzdött. Végül az olasz hadszíntéren a monte-asalonei, feltrei és piavei csatákat harcolta végig. Két ízben légnyomást szenvedett. A Br. és K. cs. k. tulajdonosa.”
Dobrovitz Tamás gazdálkodó:„1896. Vecsés. Bevonult 1915. június 15-én a 32. k. tábori tarackos-ezredhez Budapestre. Kiképzés után az orosz harctérre került s ott részt vett a zborovi, zlocsovi, mogillai stb. harcokban. Később az olasz hadszíntéren a monte-grappai és egyéb csatákat küzdte végig az összeomlásig. Közben kétszer meg is betegedett. A Br. és K. cs. k. tulajdonosa.”
Frühwirth János gazdálkodó, tűzmester:„1892, Vecsés. 1913. okt. 6-án vonult be tényleges katonai szolgálatra a 12. k. tüzérezredhez Budapestre. A háború kitörése tényleges szolgálatban érte. Lekerült a szerb harctérre s ott részt vett a visegrádi és sabáci harcokban, majd az orosz fronton a siankyi, kárpáti, drohobici, Lemberg környéki, tarnopoli, később a 18. hegyi-tüzérezreddel a csernowitzi, dorna-wattrai, kimpolungi stb. harcokba küzdött. Végül az olasz hadszíntérre vitték, ahol a conneglianói, monte-grappai és piavei csatákban vett részt. Itt súlyosan megsebesült. Kitüntetései: O2. Br., K. cs. k. és dicsérő okirat.”
Tették a dolgukat hazaszeretettel, királyhűséggel, becsülettel. Kitüntetést érdemelve helytállásukért. Ők a mi el nem feledhető hőseink, akik akkor is kitartottak, amikor a „lövészárkokban kiosztott napi kenyérfejadag hetekig nem volt több mint 125 gr keményre szikkadt, élvezhetetlen kukoricalepény, némi férges, fagyasztott hús.”
A Monarchia utolsó – Németország által kierőltetett – támadása 1918. június 15-én indult az olasz fronton. A Hadsereg Főparancsnokság embert és anyagi javakat egyaránt nem kímélő vezetői óriási hibát követtek el a támadó erők szétforgácsolásával, a sikerhez kellő hadianyag és ellátás biztosításának elmaradásával és az angol, illetve francia erőkkel megerősített olasz csapatok ellenállásának alábecslésével. Hiába foglalta el József Ágost főherceg magyar alakulataival a Montelló hegygerincét, vagy kelt át csapataival az „isonzói oroszlán” Boroevic Svetozár vezérezredes a Piavén, június 18-20-ára a visszavonulás elkerülhetetlennek tűnt. A súlyos veszteségeket szenvedett, de még harckész és morálisan is kitartó egységek visszarendelését a magyar határok védelme érdekében katonák, vezető beosztású tisztek és felelősen gondolkodó magyar politikusok kezdeményezték. A harcedzett csapatok készen álltak hazánk védelmére, egy 1916. évi román betöréshez hasonló agresszió elfojtására. Figyeljünk rá: ekkor nem voltak cseh légiók a Felvidéken (vagy Csehország területén), érdemi haderővel sem Szerbia, sem Románia nem rendelkezett! A magyarországi illetékességű ezredek egészen október végéig kitartottak olasz területen, kevés élelemmel, munícióval, de végig becsülettel. Az 1918. október 24-i olasz, francia, angol túlerővel indított támadásokat is visszaverték, sőt, ellentámadást indítottak. Ez volt az utolsó utáni pillanat, amikor még alakulatokat lehetett mozgósítani hazánk védelmére. A döntően császárhű, fronton ritkán járt vezérkar másként döntött, fegyverszünetet kértek, az olaszok egész hadseregrészeket ejtettek fogságba, mert az ellenállást megtiltották. Már szükség sem volt a magyar csapatrészek lefegyverzésére, a Károlyi-kormány újonnan kinevezett hadügyminisztere, Linder Béla fegyverletételre való utasítására. A hon védelmére hivatott magyar hadsereg ellehetetlenült, mielőtt létrejöhetett volna. Sic transit gloria mundi – így múlik el a világ dicsősége. Hazánk a hódítók előtt kiszolgáltatottá vált, Károlyi Mihály kormánya pedig minden tekintetben alkalmatlannak bizonyult a magyar érdekek képviseletére, a hon védelmére.
(Br. – Bronz Vitézségi Érem, k. csk. k – Károlyi csapatkereszt, O2 – Kisezüst Vitézségi Érem)
Kép és szöveg: Csuhaj V. Imre
