Amit a képek nem mondtak el

A „ kis szoba” mögött felállított híres Vecsési búcsúval.

Alig néhány hete ünnepeltük a magyar költészet napját, mely jeles esemény, ha csak néhány pillanatra is, de sokunkat a művészet, a lelkek mérnökei felé invitált.

Némi büszkeséggel tölt el bennünket, hogy az irodalom iránt érdeklődők, a G. Ferenczy Hanna Irodalmi Kör állandó rovatának köszönhetően, e hasábokon kiváló kortárs alkotók munkáival találkozhatnak. S, hogy nem csak a jelenben, de a régebbi időkben is akadt egy-egy alkotó, aki városunk kulturális históriáját gazdagította, arra jó példa a 125 éve született Gammel József festőművész. Kevesen tudják, hogy a holdas esték, a vecsési utcák, emberek, a soha vissza nem térő hangulatok mesterét az írás is rabul ejtette. Jónéhány aforizmája, rövid elbeszélése, verse a korabeli sajtóban jelent meg. Az 1974-ben elhunyt művész hagyatékából nemrégiben, egy eddig rejtve maradt vers került elő, melyet halála előtt három évvel, Fekete Gizella Györgyinek diktált le a külvilág felé mindig vidámnak mutatkozó, sorsát hősiesen viselő idős mester. Mint ahogy Babits Mihályról írják kritikusai -”a fojtó csend, a kisérteties mozdulatlanság, a lélek magába-omlása költészetté alakul át tollán”- úgy elmondhatjuk, hogy Ő is, aki a „Vecsési búcsú” nagyméretű festményével a meghitt szépséget, a színek varázsát, a szeretnivaló múltunkat ajándékozta nekünk, most fellelt kései soraival talán rólunk, talán igaz magáról, egy soha nem megfestett vászonról mesél:

Az 1971-ben tolbamondott verssorok.

Gammel József: Magány (1971)

Kis szobám az utcára néz,
Félszeme meg az ajtóra.
Mindig vár, ki az, ki belép,
Köszönésre, vagy egy szóra.
Barát, szomszéd, volna elég,
Erre jönnek a ház előtt,
Gondjuk cipelik, avagy mást,
Mert küszöbömre egy se lép.

Azaz mégis van vendégem,
A cicám, a mindennapos,
Osonva les szobámba,
Rám néz: – „ hát látod, itt vagyok!”

Képek és szöveg: Fekete József