Farsang a Petőfi Sándor katolikus iskolában

Ebben az évben rövid a farsang ideje. Vízkereszttől (ja-nuár 6.) hamvazószerdáig (február 14.), pár nappal több, mint öt hét. A régi időkben a farsang volt az ideje a különböző mulatságoknak, báloknak és lakodalmaknak.

Az emberek tartották magukat a bibliai mondáshoz: „Van ideje a vidámságnak és van ideje a szomorúságnak”. Az egyházi ünnepek, ünnepkörök egy keretet adtak a mindennapi életnek, és ez nem is volt rossz. (A nép „humora” és természetes gondolkodása is helyet kapott, pl. azért nevezték a hamvazószerda utáni csütörtököt „zsíros vagy kövércsütörtöknek”, mert ekkor fogyasztották el a farsangról megmaradt húsételeket, hogy ne vesszen semmi kárba, ugyanis a nagyböjtben tartózkodtak a húsételtől. Ma már nem sokat törődnek ezekkel a régi szokásokkal. A mai kor embere – általában – nem tudja elfogadni, hogy nem ura az időnek, ne mondják meg neki, mikor mulasson, mikor böjtöljön.) Szerintem nem véletlenül, de okosan tették a Petőfi Sándor katolikus iskolában a farsangi mulatságot a Hamvazószerda előtti hétre.

Az alsós osztályoknak a kora délutáni órákban, a felsősöknek a késő délutáni órákban volt a mulatság. Így jobban elfértek és kötetlenebbül tudtak szórakozni, hiszen más jelentett teljes kikapcsolódást, önfeledt szórakozást az alsósoknak és más a felsősöknek.

Összességében szépek és ötletesek voltak a jelmezek, de különleges, drágán kölcsönözhető vagy csak nagyon sok munkával elkészíthető jelmezek nem voltak. A szülőket ezek a különcségek nagyon megterhelték volna. Én úgy láttam, inkább azon volt a hangsúly, hogy szinte minden gyerek szerepeljen. Ne csak azok, akiknek szülei nagyon sokat tudnának fordítani az egyes jelmezekre. (Korábbi években gyakran fotóztam gyermekek farsangján, s bizony nem egyszer találkoztam síró kisgyermekkel, aki meglátva egy csillogó jelmezt, sírni kezdett, mert ő is „olyan szép” szeretett volna lenni.) Itt is voltak ötletes, egyéni jelmezek, melyekben a gyermekek nagyon jól érezték magukat, de a hangsúly itt azon lehetett, hogy az osztály együtt szerepeljen. Gondoljunk bele. Nem csak a tanórákon volt együtt az osztály, hanem a közös próbákon, a közös szerepléseken is. És az alsósoknál itt együtt volt velük a tanárnéni, tanárbácsi is. Milyen közösséget erősítő, teremtő szerepe lehet az ilyen felfogásnak egy iskola életében? S hogy ez nem véletlenül adódott így, mutatja az is, hogy a korábbi ünnepségeken is a közös, senkit ki nem közösítő szereplés volt az elsődleges cél.

Nagyon sok szülő, nagyszülő kísérte el gyermekét a mulatságra. A kicsik farsangján talán 25-30 perces műsort adtak a Tűz-Fészek Társulat fiataljai. Labdákkal, karikákkal, buzogányokkal egyensúlyoztak, stb. (…) sőt a gyermekeket is bevonták a szereplésbe, melyet a szereplők és a többi gyermek is roppantul élvezett. Öröm volt nézni a földön ülő gyermekek csodálkozó figyelmét, ámulatát a köztük lejátszódó „csodás szereplések” befogadására. (Úgy tudom, a Cirkusz Vállalat ajánlotta a két fiatal bemutatkozását.)

A sok-sok tombola között – nekem ez is újdonság volt – egy-egy tortát is nyertek az alsós osztályok, melyet közösen fogyasztottak el, szinte azonnal.

Szép és hangulatos volt, a gyerekeknek mindenképpen. Ezt érezni lehetett. De hasznos is, mert a tanárok, nevelők a vidám, kitűnő hangulat biztosítása mellett észrevétlenül a közösségi érzés szépségével, élményével is gazdagíthatták a rájuk bízott gyermekeket. Ezt külön köszönjük! (Különben több mint 200 fotó is készült a farsangozó gyermekekről.)

Nagy István Elek