Kit tetszik keresni?…

Töredékek a „malenkij robot”-ra és hadifogságba hurcoltak életéből.

Minket vecsésieket, ezek a decemberi, januári és februári hónapok sokszor kettős érzésekkel töltenek el. Hiszen a karácsony meghittsége, az év kezdetének reménysége, majd a közelgő tavasz ígérete, mi mást is oltana szívünkbe, mint békét, bizakodó derűt vagy egy új kezdet boldog bizonyosságát. De ezek a hónapok, ha a közel 75 évvel ezelőtti eseményeket idézzük fel, bizony hazánk és így városunk történetének fájdalmakat és szenvedéseket is hozó múltjáról tanúskodnak. A bevonuló orosz csapatokat követően kihirdetett 0060-as szovjet parancs értelmében: „Minden német származású, munkaképes személy mozgósítandó és jelentkezni tartozik, férfiak 17-től 45-ig, nők 18-tól 30 éves korig. Mindazok, akik kivonják magukat a mozgósítás alól, a háborús törvények szerint felelősségre vonatnak.” A sztálini megtorló gépezet ugyan csak „kicsi munkára” invitált, a malenkij robot néven elhíresült deportálásnak sok ezer honfitársunk esett áldozatául. Vecsésről 300 polgártársunkat hurcolták el, akik közül jó néhányan sohasem tértek haza. A német származás mellett elég volt, ha csak németesen csengő neve volt valakinek. Ha beigazolódott, hogy a megjelenésre kötelezett ember katonaként szolgált a magyar hadseregben, hadifogolyként irányították kelet felé a zsúfolásig megtömött vonatszerelvényeken. Feleségek, lánygyerekek, anyák és nagyszülők maradtak egyik napról a másikra egyedül, elhurcolt hozzátartozóik életéről, helyzetéről mit sem tudva.

Bittner József az akkor 40 éves kitüntetett katona és felesége Urbán Mária.

E sorok írójának talán megbocsájtja a kedves olvasó, hogy a már korábban közreadott történelmi visszaemlékezések helyett, ez alkalommal nagyszülei háborús históriájából merítsen, hiszen sorsuk, oly sok akkori család sorsával osztozik. Egy kis csajka (képeinken), mely mint a több éves fogság néma tanúja, bevésett betűivel mesél az egykori helyszínekről. „Bittner József, Vecsés-Kelenvölgy 1945. feb.11-26 Rákoskeresztúr febr. 27. Tápiosüly-Szentmártonkáta feb.28. -Jászberény márc.1-11. Románia, Focsáni már.19. -ápr.3. Szovjetunió-Ukrajna-Nicolejovszka Tancia-Vera.-ápr..1945 ápr.9.” Az akkori szovjet lágerek, munkatáborok hamar benépesültek, éhezés, betegségek tizedelték az ide kényszerített embereket. Az egykori orvostanhallgató bajtársai tiszteletét elnyerve, csekély orosz tudását felhasználva próbált megoldást találni az akkori problémákra. Azon túl, hogy az élni akarás lelkületét plántálta társaiba, a némi emberséget mutató fogvatartóknál sikerült elérnie, hogy a mindig azonos ruhában lévő emberek öltözetét üstedényekben kifőzve fertőtlenítsék. Járványokat, fertőzéseket megakadályozva, az ottani halálokok egyikét sikerült így időről-időre csökkenteni. Az évek múlásával a hazajutás lehetősége is elérkezett. Így sokan, akik valóban haza is térhettek, bajtársaik megbízásából felkeresték a még a kinti lágerekben sínylődő foglyok itthoni hozzátartózóit, hírt hozva apákról és fiúkról, remény nyújtva a várakozóknak.

A „mindent látott” csajka feliratai csak az út egy részéről tanúskodnak

Egy ilyen alkalommal, már jó a késő esti órákban zörögtek azon az Éva utcai ház kapuján. Középkorú asszony jött ki a láthatóan csontsoványra lefogyott férfi gyengéd kopogtatására. „Kit tetszik keresni?” – hangzott el a szokatlan időben megjelent, remélt hírhozó-felé a kérdés. De nem volt felelet, csak a néma hallgatás. A viseltes katonasapka alatti borostás arcból huncutul csillogó szemek néztek ki. Még néhány másodperc a mély hallgatás súlyával, és…és a kimondhatatlan, alig kifejezhető érzés könnyekkel záporozó kiáltása: Jóskám! Józsikám!- hát te vagy az! Igen Ő volt, a már-már felismerhetetlenségig lesoványodott férj, aki nem hírt hozott, hanem maga volt a „hír” a hosszú éveken át hűségesen várakozó nagyanyámnak. Az erőtlen férfikarok és a sírástól remegő női kezek egymás hátát ölelték. Az „ismeretlen jövevény” kopott kabátján egy szakadozó hátizsák is függött, benne a Szovjetuniót megjárt, mindent látott láboskával. Mint később kiderült, némi „kincs is, úgy kétmaréknyi szárazbab is volt az érkező „ajándékkosarában”…

Bittner József hazatérve, továbbra is az akkori község, Vecsés szolgálatát választotta. Önzetlen munkájával a Vöröskereszt égisze alatt, évről évre a véradás, a tüdőszűrés, a családi segélyezés megszervezésén, fáradozott. Halála előtt, a nyolcvanas évek vége felé, mikor a mindenféle üggyel-bajjal hozzáfordulókon betegségei miatt már nem tudott úgy segíteni, mint az korábban tőle megszokott volt, már csak egy tanáccsal szolgált az akkor is gyakran jelentkező községbelieknek, amit egy kis táblára mely az utca felé nézett, így írt ki: „Ügyintézés Monoron”…

Képek és szöveg Fekete József