Most fejeztem be a Vecsési Kalendárium évkönyvet, és ismételten megállapítottam, hogy egyre szűkebb a kabát, amiben elfér a tartalom.
Már három éve, hogy 32 oldallal megnöveltük az oldalszámot, most mégis olyan határra értünk, hogy fájdalmas szelektálást kellett végrehajtani, és sajnos, volt, ami helyhiány miatt kimaradt belőle. Az évkönyvben minden alkalommal nagy figyelmet fordítunk arra, hogy hiánytalanul bemutassuk a gazdasági és az egyéb természetű, mindennapjainkat befolyásoló történéseket.
Hála Istennek, bőven akadt anyagi erő, így a tervek jelentős része el is készült az év során. Azt is szívből reméljük, hogy a jövő évi grandiózus tervek – az alapellátási központ a mentőállomással, a bölcsőde, a kézilabda-munkacsarnok, a járási tanuszoda – megvalósulása biztató lehet a vecsési polgárok számára.
Magam is nagyon fontosnak gondolom az infrastrukturális és létesítményi beruházásokat, amelyek évről évre jellemzik és mutatják a város gazdagodását, de ezeket olyan fontos díszleteknek tartom, melyek egy élhető városban a napi életünkhöz szükségesek.
Mondhatnám: nagyon örvendetes az ilyen irányú és folyamatos fejlődés, de a „hipermodern” hely és tér, szív és lélek nélkül semmit sem ér. A kettő együtt kell, hogy létezzen, mert a külcsín nem adja meg a lélek szárnyalását, a mindennapok boldogságát. Akár a családi élet melegségének és a családi ház kényelmének egymásra hatásánál, ahol jól tapasztalható, hogy elviselhető a kényelem valamilyen fokú hiánya, de a szeretetnek, a mindennapok kiegyensúlyozottságának, a békességnek hiánya már rövidtávon is az együttélést gátolhatja.
Ebből következően az a véleményem, hogy a városi közösség és az élhető világ legfontosabb alkotóeleme nem anyagi természetű, bár virágzásához szükség van anyagiakra is.
De inkább valami másra van szükség! Valamire, ami nem anyagi lényegű, amitől késztetés érzünk a cselekvésre, fontosnak érezzük, hogy tegyünk valamit. Ez a döntő lépés! Ezután van szükség anyagiakra, hogy megszervezzünk valamit, jótékonykodjunk kultúrára, sportra vagy szociális célra. Felsorolni sem lehet az eszközök és célok sokaságát, ahol szükség lehet a segítő kézre vagy egy nemes cél megvalósítására.
Többször sóhajtottunk fel azon, hogy milyen társadalomlélektani okai lehetnek annak, hogy a 70-es évek közepére szinte kimúlt az emberek egyéni kezdeményezése, a civil kurázsi eltűnt mindennapjainkból. Ugyanígy vizsgálni kellene azt is, hogy milyen okai lehetnek annak, hogy mindez megváltozott? Mert hála Istennek, bőven akad alkotókedvű egyéni és civil kezdeményezés. Az emberek felébredtek Csipkerózsika-álmukból, és ezernyi árnyalattal színesítik a mindennapokat. Gondolhatunk a szociális, karitatív szerveződésektől a sport és a közélet szereplőin át a kultúra megannyi hajtásáig. Mindennek gazdagságára nem tudjuk felsorolni az évenkénti rendezvényeket, azt, hogy a művészeti csoportok (zene, tánc, ének, színjátszás, népdalkör, kamarakórus terén) többsége országos hírű, képesek hetes programok megjelenítésére – amire egyre több a példa – mindnyájunk örömére.
Nem beszélhetünk eleget a fesztiválok – lassan minden hónapra jut egy – sokaságáról, ezek társadalomformáló, közösségteremtő erejéről, de aki ezeken részt vesz, az érti, miről van szó. És a Tájház vagy a Bálint Ágnes Emlékház jelentőségéről is csak a korábbi jellemzők megismétlésével szólhatunk, hozzátéve, hogy a fiatalság identitásának kialakításában is döntő szerepet játszanak.
Advent időszakát éljük, mégis a lázas vásárlás emészti energiánkat. Közben meg kell felelni a munkahely vagy vállalkozás követelményeinek is, mert élni is kell valamiből. Marad-e idő és erő arra, hogy karácsony lelki tartalmának megfelelhessünk?
Már többször leírtam, de nem lehet elégszer elismételni: félő, hogy az erőn felüli költekezéssel, a minél drágább ajándékokkal igyekszünk azt bizonyítani, hogy mennyire szeretjük a másikat…
Pedig az előbb leírtak analógiájára itt is elmondhatjuk: lehet, hogy másra volna nagyobb szükség!
Ezen gondolatok jegyében kívánok mindnyájuknak szeretteik körében eltöltött boldog karácsonyt és sikerekben gazdag, egészségben teljes – és legfőképpen – békés új esztendőt.
Isten áldása legyen rajtunk!
Szalontai János
