Szeretem a temetőket.
(A temetői fotók mellé pár gondolatot is fűznék.) Szeretem egész évben. Az ott tapasztalható csendért, nyugalomért és nem utolsó sorban tanításáért. Számomra nem az élet végét jelzi, hanem azt, hogy a földi életünknek van folytatása.
Ezért is halmozzuk el virágokkal a sírokat és gyújtjuk meg az életet jelentő gyertyákat, mécseseket. Különösen Mindenszentek ünnepe és Halottak napja körüli napokban szépek a temetők. Aki ezekben a napokban felkeresi a virágokban és fényárban popázó temetőt, felejthetetlen élményt visz magával haza. A gyertyák fényétől lelkünk is átmelegszik, s ha imát is „küldünk” elhunyt szeretteinkért az Élet Urához, azt jelenti, hogy nem csak azért látogatunk ki a temetőbe és díszítjük fel szeretteink sírját, mert „ilyenkor illik”, hanem, mert hiszünk a „találkozásban” is. Szeretek sétálni az „öreg” temetőkben, olvasva a sírfeliratokat, gyönyörködve a művészi szobrász-alkotásokban. S ha egy-egy sír, kripta „lakójának” életével is megismerkedünk, sokat tanulhatunk. Őseink emlékének megőrzése, tisztelete, záloga jövendőnk alakulásának. Milyen kár, hogy egyre divatosabbak a szóróparcellák, és az is, hogy a szülők, nagyszülők hamvait otthon őrzik egy stelázsipolcon.
Szeretem az Adventet is. (Az Advent előtti napokban olvashatjuk ezeket a sorokat.) Az év talán leghangulatosabb időszaka. A karácsonyra való felkészülés ideje ez. A kinti munkák ideje lejárt. Most lelkünkkel foglalkozunk, karácsonyra készülünk. Őseink a rorátékon (hajnali miséken) hangolták fel lelküket. Advent négy hetében böjtöt is tartottak, és igyekeztek rendbe tenni nem csak környezetüket, hanem lelküket is. Lecsendesedtek. Nem voltak hangos mulatságok. Az adventi koszorúk hétről hétre növekvő fénye is a várakozásra, felkészülésre figyelmeztet bennünket. Az uralkodó érzelem, mely az egész időszakon átvonul, a bánat és a forró vágyakozás az Üdvözítő után. Bánat, mert ha önmagunkba nézünk őszintén, bizony találunk olyan dolgot, melyben hibáztunk, vagy elmulasztottuk, amit meg kellett volna tennünk. Ha megfelelően akarunk készülni az Üdvözítővel való találkozásra, karácsonyra, akkor szükségünk van a bánatra is. S ahogy hétről hétre nő az adventi koszorúnkon a gyertyák fénye, úgy növekszik örömünk is, vágyakozásunk is, hogy eljön az Üdvözítő. Rorátecoelidésuper… Harmatozzatok egek a magasból és a felhők csöpöjék az igazat, nyiljék meg a föld és teremje az Üdvözítőt … csodálatos a hajnali misék kezdőénekének a szövege és a dallama is. De – hogy utaljak a temetőkre is – az Advent készülés Krisztus végső eljövetelére is. „Kérünk Uram, jöjj, hogy bűneink fenyegető veszedelmeiből kiragadjon oltalmad és megmentsen szabadító kezed!”
Szeretem a karácsonyt. Nem a legnagyobb, de a legbensőségesebb ünnepe az egyháznak. Karácsonykor tulajdonképpen a második isteni személy, Jézus Krisztus betlehemi születését ünnepeljük. Több mint 2000 éve, Betlehemben – a próféták jövendölése szerint – megszületett Jézus, az emberiség Megváltója. Elgondolkodtató, hogy az az Isten, aki Mózest az égő csipkebokornál saruinak levetésére utasítja, „mert a föld, ahol állsz, szent hely,” az az Isten a legmindennapibb mozgásokkal (összeírás) sodortatja az eseményeket a legközönségesebb helyre – egy istállóhoz –, ahol földre lép. Betlehem után már nem lehet semmilyen helyet Istenhez méltatlannak mondani. Ha tehát a profán világ meg van szentelve, akkor nézhetem a karácsonyi készülődést úgy, hogy az hordozhatja a Megváltót: meg lehet tehát szentelni a sok izgalmat, „holtrafáradásokat” és kiutasításokat, a szegénységet és nélkülözéseket, a magányosságot és reménytelenséget – hisz mindebből Betlehemben is volt elég. A mi karácsonyunk is karácsony lehet, ha lelkéhez találunk. Belon Gellért írja: „A szeretetnek nem kellenek eszközök,/az szegényen is,/felszereletlenül is/tud betlehemi boldogságot teremteni”.
G.Ferenczy Hanna Karácsony (II) versében találjuk: „(…) kutatod keresve a jelt, mi elvisz Betlehembe/(…) ajándékot mit is vihetnél?/egyebed sincs szegény szívednél, (…) ha hinni tudsz a megváltásban,/indulj!/ mindegy, dalolva, sírva,/ez a hited több mint a mirha,/démoni had bármit kiáltoz/ezt vidd a Kisded jászolához!”
Fotó és szöveg: Nagy István Elek
