Szibéria mindig kedvelt helye volt a száműzetésnek, a kényszermunkatáboroknak. A sztálini idő kezdetén ezek száma nőtt, és elszaporodtak az európai oldalon is. Az 1934. július 10-ei rendelet a táborrendszereket a belügyminisztérium (NKVD) alá rendelte, a Lágerek Főigazgatóságának (GULAG) irányítása alatt.
A közigazgatási körzetekre osztott rendszerben 4000 kisebb-nagyobb kényszermunkatábor volt, ebből kétezerbe jutott magyar fogoly. 1941–44 között a táborokból közel egymillió főt soroztak be katonának a Vörös Hadseregbe. A GULAG legismertebb foglya, Szolzsenyicin Nobel-díjas író becslése szerint mintegy 50 millió ember járhatta meg a kényszermunkatáborokat. Ha saját népükkel így bántak, akkor miért csodálkozunk a más nációkkal való bánásmódon?
A mai magyar területek teljes elfoglalása közel nyolc hónapot vett igénybe, és ennek felét a főváros körüli ostrom tette ki! Az őrjöngő Sztálin megnyugtatására többszázezer magyar fasisztát ígértek a szovjet hadvezérek. Az elfoglalt területeken azonnal megindult a fogolyszerzés. Az első rendeletek elsősorban a német származásúakra vonatkoztak, azonban döntően a létszám volt a fontos. Mennyiség – férfi és nő(!) – kellett az újjáépítéshez, leginkább a foglyok értelme, tudása, leleményessége kellett, amiből profitálhattak. A Magyarországon összeszedett embereket először gyűjtőtáborokba vitték. A legnagyobb gyűjtőtábor Kistarcsán és Gödöllőn működött. Onnan román átmenőtáborokba (Temesvár, Máramarossziget, Foksány, Brassó) kerültek, ahonnan marhavagonokba zárva vitték őket a Szovjetunióba. Jelenleg az a nézet, hogy Magyarországról 800 ezer embert hurcoltak el a Szovjetunióba, ennek kb. 10%- a volt német nemzetiségű, és 200 ezer a halottak száma. De, hová számoljuk azokat a tízezreket, akik a magyar gyűjtő- vagy a román átmenőtáborokban, árokparton vagy vonaton haltak meg? A hazajövők azt mondták, hogy az összeszedett foglyok 30-40 %-a meghalt útközben vagy odakint. Vecsésről 600-650 ember került ki fogságba. Nagyjából fele-fele arányban német nemzetiségű és magyar. A német nemzetiség számára külön tragédia volt a kitelepítés: amikor a malenkij robotból hazatért fogoly a teljes vagy fele családját nem találta itthon, mert kitelepítették. Házukban pedig vagy kommunista elvtárs, vagy egy felvidéki család volt, akit lakosságcserével zavartak el a szülőföldjéről.
A magyar foglyok java 1947–48-ban jöhetett haza. 1953-ban Sztálin halála után volt még nagyobb hazaszállítás. Volt olyan eset, amikor nyolc év után szibériai táborokból jött haza több ezer fogoly, nő és férfi. Lembergben (Lvov, Lviv) kb. 1500 német nemzetiségűt leválasztottak, mert Rákosi nem volt hajlandó átvenni őket. Öt hónap után, szovjet utasításra, átjöhettek, de Nyíregyháza Sóstónál még egy hétig pihentették őket, s csak utána mehettek haza. Ezt olyan nő mondta el, akit mielőbb elhurcoltak, megerőszakoltak többen is. Borzalom belegondolni a női foglyok helyzetébe… Mégis van ennél fájdalmasabb is. Az, hogy erről 1990-ig csak a konyha félhomályában, családi magányban beszélhettünk. És még ennél is van borzalmasabb! Hogy isteníteni kellett azokat, akik apánkat, testvérünket megölték, vagy elhurcolták évekre és azután nyomorékon kaptuk vissza. Isteníteni kellett anyánk, lánytestvérünk megbecstelenítőit.
És még ez is kevés volt, mert felszabadítóként kellett ünnepelni a megszállót, aki tönkretett egy virágzó országot és megrabolta mindenki életét. Betegségükben, nyomorukban, kiszolgáltatottságukban azt éreztették velük minden pillanatban, hogy a „dicső Szovjetunió felszabadított benneteket, és építhetjük minden társadalmak legjobbját, a szocializmust”.
Ezek megbocsáthatatlan bűnök!
Szalontai János
