Egy tanulmány szerint egy ember egészségi állapotának milyensége sok mindentől függ, de a legmeglepőbb megállapítás az volt, hogy az egészségügy, mint rendszer, legfeljebb 10 %-ban járul az egyén egészségéhez.
Egészségi állapotát ennél jobban befolyásolja, hogy milyen családi és anyagi környezetben él, milyen intézményi hálózat (óvoda, iskola, kulturális és szociális ellátás stb.) veszi körül lakókörnyezetében, és a nagyobb világ milyen hatással van az egyénre. Ezek az élhetőségi síkok egyszerre és egy időben hatnak az emberre. A Magyar Kultúra Napja kapcsán, most emeljük ki a kultúra, a magyar kultúra fontosságát.
Ha egy ember napvilágra érkezik, egy közösség tagja lesz. Az édesapától és az édesanyától megtanulja az édes anyanyelvet. Az édes anyanyelvvel együtt annak édestestvéreit is magába fogadja. A bölcsőtől kezdődően megtanulja környezetének szokásait, hagyományait, nyelvét, muzsikáját, táncát, énekét. Azért ezt, mert ide született és ez a fogantatástól az övé.
Bartók és Kodály így vall erről: „A zene a nyelvvel együtt az emberi lélek legmélyéről fakad.” Bartók és Kodály a népzenei kutatásaik során megállapították, hogy „a zene kialakulásának útja sem lehet más, mint a népé. Amerre járt a nép, a zene vele járt. Ami hatott a nyelvre, az hathatott a zenére is.” Kodály Zoltán:„…a magyarság nyelvével együtt ősi örökségként hozta magával a zenéjét. A magyarság ma legszélső idehajlott ága a nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának.” Bartók Béla 1936-ban törökországi gyűjtőútján, Türkisztánban 90 yürük népdal gyűjtése után arra a megállapításra jutott, hogy „… a rendelkezésemre álló anyag elegendő bizonyítékul szolgál a legalább 1500 éves legközelebbi ázsiai rokonságra.” Ez a rokonság nemcsak zenében, hanem a dalok szövegében is megnyilvánul, és a magyar kultúrán belül leginkább a moldvai és gyimesi csángók népdalai irányába mutatnak.
Dr. Kiszely István antropológus professzor több helyütt elmondta – itt, Vecsésen is 2005 táján -, hogy Magyarországon felvették a 200 ezredik magyar népdalt, amiben például a németek 6 ezernél tartanak. A nyelvünkre vonatkozóan is több teória létezik. Szerintem egy bővített mondat is elég arra, hogy bizonyíthatóan eljussunk 1500 évig, de sokan ennél még régebbinek tartják. Az angolok 400 év után Shakespeare-t nem tudják olvasni. Azt főként szívesen látnám bármelyik nyelvből, ha a mozog, jár, megy ige 74 rokon értelmű változatát le tudnák írni – egy versben, mint mi.
Ha mindez igaz, akkor mégis miért lehet nehéz a magyar népi kultúra természetes hódítása?
A szocializmus évtizedeiben a magyar kultúrának volt tiltott, tűrt és megengedett vonulata, ami minden műfajra érvényes volt. Szerzők és irodalmi művek kerültek végleges vagy időszakos indexre. Persze voltak kiváló színdarabok, filmek, és volt Röpülj páva és léteztek népdalkörök. A dalokból csak az élhette túl a rendszert, ami nem utalt nacionalizmusra, a szétszakított Magyarországra, vagy a vallásra. Márpedig, ha a kultúra egy része tiltott, ott a kultúra léleképítésre alkalmatlan! A rendszerváltozás után egy lelkében és immunrendszerében beteg, nemzeti identitásában rokkant magyar társadalom találta magát szembe a ránk törő nyitott kor ezernyi bajával. A multi kultúra nem is leplezte szándékait és a „magyar” média idegenszívű helytartóival ránk zúdította a szenny áradatát. A rockénekes Ákos egy korábbi CD-je egyik dalában találóan foglalta össze az ezredfordulón tapasztaltakat:
„Ezen a bolygón az élet csak fogyaszt és éget, a szemetet szórja szét. / Bármerre nézek csak villódzó képek és gyönyörű hulladék. / Olyan relatív minden, támpont meg nincsen. / A rút is annyira szép. A reklám a főnök, meg a sorozathősök / – már nem lehet messze a vég!”
A betegségünkben ránk rontó szabadosságnak egy volt a fontos: a nép el legyen szakítva nemzeti gyökereitől, mert így válhat tudatlan fogyasztógépezetté. Az a tévénéző, aki a primitív szappanoperákhoz, a gügye kibeszélő-showkhoz és az erőszakot árasztó amerikai zérókultúrához szokott, azt fárassza az igényes kultúra, a nemzetben gondolkodás. Ő nem nemzetlakó, csak országlakó, aki nem érti azokat a szavakat, hogy nemzet, haza, család, hagyomány, kötelesség.
Talán tudják rólam, hogy tíz Vecsési Tavaszi Fesztivált szerveztem, mely kimondottan a magyar kultúráról, nemzeti gyöngyszemeink ápolásáról szólt. Külön ajándéka a sorsnak, hogy a szervezés során csodálatos magyar művészekkel nyílt alkalmam beszélni. Tucatnyi Kossuth-díjast, szenzációs művészt és szent közéleti embert sikerült idehozni határon innenről és túlról. Több Tiborcnyi panaszt meséltek el az országon belül dúló kultúrharcról, amelynek egyetlen célja a magyar kultúra kiszorítása volt. Évtizedek betegségéből lassú a gyógyulás, néha agresszívabb gyógymód is szükséges a terápiához, de főként az elmúlt években érezhetően és örvendetes irányba változott a széljárás.
Mi jelenthet még biztatást?
Az, hogy vannak óvodáink, iskoláink, civil szervezeteink, alapítványaink, ahol természetes a magyar műsor feltálalása egy rendezvényen, az, hogy többen vagyunk, mint voltunk évekkel ezelőtt, és reméljük, hogy jó szándékú emberek csatlakoznak az egyre népesebbé váló táborhoz. Itt, Vecsésen is láthatóak az eredmények. Nemcsak a Magyar Kultúra Napja alkalmából érezzük jelenlétüket a helyi kulturális élet területén, hanem folyamatosan az év során. Kívánjuk, hogy ezek a közösségek – velünk együtt – minél többször éljék át annak gyönyörűségét, ahogyan nemzeti kultúránk gyöngyszemei az elhallgatás sötétségéből rivaldafénybe kerülnek, és páratlan gazdagságuk, mint apró, léleképítő drágakövek csillannak fel az érdeklődőnek.
Szalontai János
