Jubileumi Nagykoncert 45 éves a Dinoszaurusz Band
Csaknem fél évszázada annak, mikor azon a leveleket hullató, hűvös őszi délutánon, a budapesti November 7. téren, (ma Oktogon) a kamaszkorába éppen beérő legényke megállt egy csillogóan hívogató kirakat előtt. „Menjünk már!”– kérlelte szerető türelmetlenséggel édesanyja, ki Vecsésről fiát is maga mellé véve, egy korábban kinézett női kabát megvásárlására szánta el magát. „Gyere, kisfiam!” – hangzott el a megismételt, csendesen hívogató szó, de a kis Vilmos egy tapodtat sem mozdult, hiszen számára e pillanatban megszűnni látszott az alkonyodó külvilág, csak azt ott, azt az egy dolgot figyelhette, zakatolásba kezdő ifjúi szívével. A „vörös bestia”, egy állványon pózoló Jolana Tornado gitár, fantáziáját rabul ejtve, a járdához cövekelte a zene iránt már akkor is szenvedélyesen érdeklődő nagyobbacska diákot. Tudta ezt jól a várakozás magányában, döntését immár megváltoztató édesanya is. A határozat kimondatott: „Maradjon a régi kabát, és jöjjön az új gitár!”
Így kezdődött Kortye Vilmos zenei pályafutása, és indult el az a nem mindig könnyű, de tengernyi örömet nyújtó karrier, melyet kiváló zenész társaival közösen 50 év alatt befutottak. Kemény, szorgalmas, fáradtságot nem ismerő munkával, és a hivatás, a művészet iránti, már-már vak elkötelezettséggel generációk örömét szolgálták. Érdemes hát egy rövid pillantást vetnünk az 1973-ban induló, később a Dinoszaurusz Band nevet felvevő zenekarra. Az „alapító atyák”: Kortye Vilmos és Wolf Lajos még kották nélkül, hallás után játszottak, mélyen inspirálva a Szabad Európa Rádió
–Teenager party műsorszámai által. A 70-es évek világot meghódító rockzenéit varázsolták ide Vecsésre, a művelődési ház, az esti strand, vagy éppen a szabadtéri színpad teltházas közönségei elé. A Beatles, Deep Purple, Nazareth, Santana, P. Mobil, Tűzkerék és ehhez hasonló zenék – Jobb, mint az eredeti stílusban – tolmácsolva hoztak lázba kicsiket és nagyokat zenészeink jóvoltából. Mindez, nem csak az akkori kor „gyönyörűségesen borzongató” zenei divatnak volt köszönhető. Az együttes tagjainak összetétele időnként változott, de mindig és mindannyian a legkiválóbb zenészek voltak. A megérdemelt sikereken az évek során sokan munkálkodtak. Haller Márton, Hera Gyula dob, Liszkai Károly billentyűs, Lisztes István ritmusgitár, Kovács György dob, Kertész Gábor ének, Winter László ének, Keszi Sándor dob, Stiller Antal szaxofon, Kőpataki József dob, Hrachovina András ének, Hajdú Oszkár basszusgitár, Nyulász László dob, mind-mind nagy elődei voltak a jelenlegi zenekarnak. A Metró Klubtól Erdélyig sok felé elvitték a „vecsési hard rock” patinás hírnevét. A méltó elismerést kiérdemlő zenei múlt, mint édes teher, a zenekar mai tagjait is kötelezi, és mindig is kötelezni fogja. Amint Freddie Mercury, a Queen együttes frontembere mára már örökzöld dalában hirdeti: „The Show Must Go On” – vagyis a műsornak mennie kell –, mint ahogy ment is, sőt egyenesen vágtatott abba a dicsőséges múltba, aminek fergeteges hangulatát varázsolta elénk az az öt nagyszerű zenész, aki március 30-án , a 45 éves Dinoszaurusz Band Jubileumi Nagykoncertjén a kulturális központ színpadáról bűvölte el a felhevült publikumot. Sorra csendültek fel az évtizedek óta, immár a klasszikusok rangjára emelkedett lüktető, dübörgő, zeneszámok, melyek azokat az éveket idézték fel, ahol a ma már idősebb, de lelkük fiatalságát kurucos makacssággal megőrzők, még lázadó, ártatlan fiatalok voltak. Nem akármilyen közönség adott itt randevút egymásnak a rég várt estére, hiszen a tiszteletreméltó „öreg rockerek és rockernék” sorai között jónéhány a múlt zenei gyöngyszemeire rácsodálkozó fiatal is megjelent. A fináléban, mondhatni, becses ajándékként, a vendégzenekar kitüntetett szerepére meginvitált, fénykorában a leghíresebb underground együttesnek számító, több mint tíz évig Budapesten saját klubbal rendelkező Tengs-Lengs együttes ismételten a színpadra lépett, hogy a két banda most már közösen fonja körénk a gitárok, dobok, erősítők sziporkázóan kábító „édes őrületét”. Nehéz volt elhinni, hogy mint minden estének, ennek is vége szakad egyszer. S, hogy milyen volt? Elég, ha azt a maga őszinteségében megnyilatkozó, a nézőteret az utolsók között elhagyó hűséges rajongót idézzük, aki néhány szavas értékelésében így emlékezett: „Hát igen, ez nagyot szólt!”
Képek és szöveg: Fekete József
