Nyolcvan éve volt a hazai németség szülőföldről való elűzetése.
Újratelepítés
A török megszállás 1686-os megszűnése után azonnal megkezdődött a német területekről a bevándorlás. A török elől menekülő és itt menedéket találó szerb, horvát, bolgár nemzetiség rövidesen kisebbségbe szorult, bár Buda akkori 12 ezer lakosából 10 ezer szerb volt. Vecsést száz év elteltével érte el az újratelepítés hulláma. Hamarosan a teljes egészében német lakosság szorgalmával és tehetségével egy gyorsan fejlődő falu lettünk. A főváros közelsége hozott előnyt és hátrányt is. A termékek kiváló piacra leltek a gyarapodó Pesten, ugyanakkor egyre több magyar is letelepedett a faluban.
Frühwirth Mihály egy beszédéből idézünk (1991): „Az 1920-as években már kisebbségbe kerül a német etnikum. A svábság arányát tovább csökkentette az 1946-os kitelepítés. Mintegy 1300-1500 főt üldözött el az önkény, a kollektív büntetés.”
Elűzetés a szülőföldről
A náci Németország háborús bűneit kiterjesztették a nem Németországban élő német nemzetiségre is. Sajnos, ez alól Magyarország sem volt kivétel. Pedig tudnivaló volt, hogy a német nemzetiség már 1848-tól hűséges volt új hazájához, és ha kellett, fegyverrel is megvédte.
1944 decemberében az új Nemzetgyűlésben már elhangzott a kitelepítés szükségességének gondolata, majd később már éles kirohanásokat olvashattunk: „Takarodjanak, úgy, ahogy jöttek, egy batyuval a hátukon, …harminc kilós csomaggal és ötven pengővel menjenek…” (Szabad Szó c. újság, 1945. IV. 22. szám.)
Az 1945. december 29-ei kormányrendelet már a hazai német lakosság teljes körű kitelepítésére törekedett. (Ez közel 300 ezer embert érintett.) Ezért volt benne a kitelepítés első számú indoka az, ha valaki magát 1941-ben a népszámláláskor német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta, az már érintett volt.
Vorosilov marsall (Magyarország helytartója) óriási nyomást fejtett ki annak érdekében, hogy az elrendelt teljes körű kitelepítés minél hamarabb megvalósuljon és lezáruljon. Ezzel akarta ugyanis elősegíteni, hogy Csehszlovákia gyorsan kitelepíthesse az ottani magyarokat Magyarországra (és az ottani németeket is). Nagy Imre kommunista belügyminiszter 1946. január 15-én adta ki a kitelepítés végrehajtását szabályozó rendeletet. Ebben az állt, hogy a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatja meg a járás, a megyei jogú város vagy a megye német lakosságának a 10%-át.
Persze, a helyzetet cifrázta, hogy már 1944 októberétől szedték össze a német nemzetiségűeket a megszállt területeken. Először Kárpátalján, majd így tovább Erdélyen és Bácskán át a teljes magyar területről. Ők mentek malenkij robotra, aki itthon maradt a családból, azt meg a kitelepítés fenyegette. Tömegével alakultak ki a szétszakított családok.
Közel 20 évvel ezelőtt magam ezt írtam a VT hasábjain: „Hatvanegy évvel ezelőtt ért véget az európai háború. Mégis sokaknak, nagyon sokaknak ekkor tört ketté az életük. Amit a háború meghagyott, azt elvitte a pusztító embertelenség. Százezreket hurcoltak el a Szovjetunióba, malenkij robotra, majd egy évre rá, 1946 tavaszán elkezdődtek a kitelepítések. Felvidéki lakosságcsere, menekülők Délvidékről, a németséget Csehszlovákiából és Magyarországról is egy batyuval űzték el a szülőföldjükről. Nem volt ritka az a család, ahol a férj a szovjet paradicsomban raboskodott, a feleség itthon volt, miközben a szülőket „a síróvagonokban” hurcolták el a szülőföldjükről. Hogy mi volt a síróvagon? Ahogyan a vonat elhagyta a vecsési állomást, a környező utcákat a síró, jajveszékelő emberek zaja verte fel: az elűzött svábok siratták a szülőföldjüket, az összekapart és elveszett mindenüket, az itt maradtakat, a megrabolt életüket. Hát, innen a síróvagon. Még évekkel később is készített ilyen listákat az új hatalom. Mert az így elzabrált vagyonból lett óvoda, bölcsőde, kultúrház és miegyéb. És ne felejtsük el: így lett sok pártmunkásnak otthona, kinézte és elvette alapon. Persze az élet ismert még ennél cifrább szereposztást is, de a győztesek mindig felül állnak a jogon és az erkölcsön.”
A Népgondozó Hivatal adatai szerint a magyar kormány 1946 és 1948 között legalább 185 ezer német nemzetiségit fosztott meg állampolgárságától, valamint ingó és ingatlan vagyonától, s telepített ki az éhező és romokban heverő Németországba: 1946 és 1947 közt kb. 135 ezer főt az USA által megszállt övezetbe, majd 1948 végéig kb. 50 ezer főt a Szovjetunió által megszállt övezetbe (NDK). Dr. Tóth Ágnes szerint ezalatt összesen mintegy 248 600 kataszter hold föld került a magyarországi németektől a magyar állam tulajdonába. Ugyanő azt írja, 1941-ben a magyarországi németeknek összesen kb. 60 400 háza volt. Ebből 1945 és 1948 közt 44 750 ingatlant (azaz 74,1%-ot) vett el tőlük a magyar állam.
„A szorongással teli megértette az üldözöttet”
Már szó esett a csehszlovákiai magyarság (kb. 500 ezer ember) kitelepítéséről. Csehszlovákia és Magyarország 1946. február 27-én lakosságcsere-egyezményt kötött, amely lehetővé tette a csehszlovák kormány számára, hogy annyi – a Beneš-dekrétum alapján csehszlovák állampolgárságától megfosztott – szlovákiai magyart telepíthessen át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre.
1947. április 12-én indult meg a lakosságcsere-egyezmény végrehajtása. Magyarországot összesen 71 787 szlovák hagyta el, Csehszlovákiából pedig 89 660 magyart telepítettek ki. (További 40 ezer magyart cseh területekre deportáltak az ottani munkaerő pótlására.)
Ez annyiban érinti Vecsést, hogy a kitelepített sváb házába felvidéki magyart telepítettek be. Erről Frühwirth Mihály az előbb említett beszédében nagyon finoman fogalmaz: „A kitelepítettek helyére újak jöttek, egy másik ország üldözöttjei: magyarok a Felvidékről. A kezdeti feszültségek idővel enyhültek: a szorongással teli megértette az üldözöttet.”
Tudunk olyanról, aki hazaszökött, de megint kiebrudalták, és másodszor is hazajött, akkor már sikerült visszatérni a heimatra, a szülőföldre. Ide kell írni azt a történetet, amit Makovecz Imre, a világhírű építész mondott. A történet így szól: feleségével nyugatról jöttek haza, és magyar földre érve egy csárdába mentek vacsorázni. Beszélgettek, és a szomszéd asztaltól egy idős úr átszólt, hogy ő is magyar, de már kint él. Elmondta, hogy kitelepített és hozzátette már senkije sem él Magyarországon. Akkor miért van itt – volt a kérdés. Érezni akarom a heimat illatát, érzését.
Aki megúszta a kitelepítést, vagy malenkijról haza tudott jönni, annak sem volt könnyű. Nemcsak azért, mert házában laktak, semmije sem volt. A borzalom az volt, hogy az új hatalom jogfosztottá, kisemmizetté tette. Ha mégis maradt valami, azt elvitte a TSZ. A sanyarú helyzetükről a mostani emlékezésen a történész asszonytól is sokat hallhattak.
A világ legszörnyűbb gyalázata volt a kitelepítés, a szülőföldtől, a heimattól való elűzetés!
Nincs mentség az elkövetőkre! Az emlékezés erkölcsi kötelesség. Az emlékezés apostola pedig Frühwirth Mihály úr, aki magánemberként, majd a Kulturverein, azután 1994-től az NNÖK elnökeként áldozatos, fáradtságot nem ismerő elhivatottsággal foglalkozott a helyi németséget érintő súlyos kérdésekkel, a múlt megmentésével, a hagyományok ápolásával és továbbadásával.
Szalontai János
