Elsősorban történelemtanárként és helytörténészként vált ismertté Vecsésen, de nyelvtan- és irodalomtanárként is tanítja az Andrássy iskola diákjait. Számos helytörténeti írás szerzője, a Vecsési Honismereti Kör vezetője. Legújabb kötetét, A vecsési 48-asok címmel áprilisban mutatták be a Róder Imre Városi Könyvtárban. Ennek kapcsán hívtuk beszélgetésre Kiss Gábort, hogy a forradalom helyi vonatkozásain túl magáról a szerzőről is többet megtudjunk. Interjúnk során nem csupán a történelmi kutatások kulisszái mögé pillantottunk be, hanem személyes indíttatásáról, a helytörténet iránti szenvedélyéről is beszélgettünk.
– Szombathelyen született, ott járta az iskoláit és munkás éveit is a Vas megyei városban kezdte. 2003-ban költözött Vecsésre, mi sodorta ilyen messzire a szülővárosától?
– A feleségem alföldi lány. A szombathelyi főiskolán ismerkedtünk meg, és egyikünk családjától sem szerettünk volna annyira távol lenni. Húztunk egy vonalat a térképen, nagyjából a közepén volt Pest és környéke. Így kerültünk ide.
– Van még pár település a környéken, miért Vecsést választották?
– Ez érdekes véletlen volt. 2002-ben költöztünk fel Pestre. A tanári végzettségem mellett régésztechnikus is vagyok, akkoriban voltak erre ásatások, ezért megérdeklődtem, van-e szabad állás. Voltak elegen, így rám nem volt szükség. Végül Pesterzsébeten helyezkedtem el tanárként, de egy év után eldöntöttem, hogy az agglomerációban szeretnék tanítani. A-tól Z-ig betűrendbe írtam a településeket és felhívtam mindet, van-e valahol üresedés. Az utolsó kettő volt Vác és Vecsés, ahol volt munkalehetőség. Vecsés mellett döntöttem.
– Nem bánta meg?
– Nem. Vác nincs messze, bármikor elmehetünk, ha kedvünk van hozzá.
– Az önéletrajzából kiderül, hogy édesapja a Szombathelyi Haladás labdarúgója volt.
– Szombathelyen akkoriban volt vagy tíz focicsapat. Apu többen is játszott, köztük a Haladásban is, de az igazi csapata a Savaria volt, amely akkor Szombathelyi Cipőgyár néven működött. Onnan került a Haladásba, de behívták katonának, ezért ott nem tudott kiteljesedni. Akkoriban három év volt a hadsereg, amikor visszakerült, már nem ugyanaz a játékos volt, mint előtte. Érdekesség, hogy a Haliban és a szombathelyi csapatokban együtt focizott például Király Gábor nagypapájával.
– A focista apa nem terelgette a sport irányába a gyerekét?
– Gyerekként focista szerettem volna lenni vagy tanár. Öt kedvenc tantárgyam volt: matek, tesi, magyar, töri és földrajz. Nyolcadikban úgy gondoltam, matek és testnevelés tanár leszek, végül ebből lett magyar és történelem. A magyar azért, mert imádtam olvasni, a törit pedig nagyon szerettem kiskorom óta. Nagy hatással voltak rám Lengyel Dénes mondás könyvei. A labdarúgással is próbálkoztam, a Savaria serdülőben játszottam, ahol egykor apu is. Abban az időben a Savaria és a Haladás is az NB II.-ben szerepelt, voltak nagy városi rangadók. Tízezer néző előtt is játszott a két csapat. Ezt ma már elképzelni is nehéz. Volt olyan meccsünk, amikor Király Gábor védett ellenünk. 11-0-ra nyertek. Király azzal szórakozott a meccsen, hogy megkérte a saját hátvédjeit, lőjenek neki kapura.
– Vecsésen elsősorban történelemtanárként vált ismertté. Magyart is tanít az Andrássyban?
– Igen, folyamatosan tanítok magyart és történelmet is. Jól kiegészítik egymást. Ha már a történelemből sok egy kicsit, akkor jön az irodalom, ami mindig megnyugtat és kiegyensúlyoz. Egyébként belemagyarázás nélkül is nagyon jól kiegészíti egymást a három tantárgy. Teljesen egymásba tud simulni a nyelv, az irdalom és a történelem. De nem felejtettem el a sportot sem, nagyon szeretem a focit és más labdajátékokat is, de szeretek futni és biciklizni is.
– A kíváncsiság, az ismeretlen iránti érdeklődés mindig jellemző volt önre?
– Szerintem ez akkor pattant ki belőlem, amikor az elfelejtett emberek életét elkezdtem nyomozni. Mintha kinyílt volna egy ajtó, ahonnan folyamatosan jöttek elő a témák, melyekre nem voltak válaszok az eddigi helytörténeti művekben. Akkor gondoltam, hogy kiderítem ezeket a hiányosságokat.
– Legújabb könyve, A vecsési 48-asok is hiánypótló céllal született?
– 1848 olyan számomra, mint a foci. Petőfi, Kossuth és a többi személy és történet már fiatal koromban elvarázsolt. Napjainkban nagyon erős a bal-jobb megosztottság. Nemcsak nálunk, az egész világon. 1848 ezt a mesterséges megosztást elemi erővel söpri félre. Többek között ez is megfogott az akkori eseményekben. Ahogy raktam össze a vecsési dolgokat, mindig belefutottam egy újabb 48-as személybe vagy történetbe. Egy idő után éreztem, hogy ezek a történetek összeállhatnak egy kerék egésszé.
– Mennyi időbe telt, mire összeállt a kötet?
– A 48-as kutatómunkában úgy igazán a Covid idején mélyültem el, amikor bezártak bennünket. Körülbelül négyévnyi munka eredménye, de még mindig volna mit kutatni.
– A szabadságharc olyan fontos értékeket képvisel, mint a szabadság, a hazaszeretet, az egyenlőség és a testvériség. Nem érzi úgy, hogy ezek a jelszavak mára lózungok szintjére süllyedtek?
– Sokszor tapasztalhatjuk ezt, főleg különböző ünnepségeken. Erről Babits írt egy nagyon jó verset Petőfi koszorúi címmel. Széchenyivel értek egyet abban, hogy nem az a hazaszeretet, ha verem a mellemet és üvöltözöm, hogy én vagyok a nagy magyar. Általában hamar észrevesszük, ha ez az egész csak egy üres beszéd. Akkor is baj van, ha azt mondjuk, csak a hazaszeretet számít, a többivel nem kell foglalkozni. Az sem jó, ha csak a szabadság, egyenlőség, testvériség számít, közben hiányzik a hazaszeretet. Az lenne az igazi, ha egyszerre foglalkoznánk a nemzeti érzéssel és a szabadság, egyenlőség, testvériség kérdésével. Ez eleve kizárná, hogy úgy legyünk hazaszeretők, hogy közben össze-vissza gyűlölködünk. A könyvben az is benne van, hogy a haza nincs szabadság nélkül, de szabadság sincs haza nélkül. Szerintem ezt a kettőt nem lehet szétválasztani.
– A mai diákokat érdekli a történelem?
– Szerintem igen. Nem mindig könnyű őket rávenni, de ezen lehet segíteni helytörténeti példákkal. Igazából nincs olyan lecke, amit nem lehet összekötni valahogy a helytörténettel, ezáltal jobban lehet őket motiválni, és a településük múltját is megismerik. A mai gyerekek már a közösségi médiában élnek, ott is feltűnnek történelmi dolgok, amiket jó tisztába tenni. Ami szerintem még nagyon fontos a történelemnél, az a forráskritika. Nem mindegy, hogy mi alapján állítunk valamit. Ezekről is nagyon jókat lehet a gyerekekkel beszélgetni. Előveszünk például egy Tik-Tok videót, amiben állítanak valamit, és megbeszéljük, hogy ebből mi lehet igaz, és mi nem.
– Hogyan kell elképzelni egy helytörténész munkáját?
– Általában olyan dolgokkal szeretek foglalkozni, aminek kihatása van a jelenre. Vannak aktáim digitálisan és papíron is. Ezek segítségével először fejben kapcsolom össze a dolgokat, aztán jöhetnek az adatbázisok. Ha ez nem vezet eredményre, akkor jöhet élőben egy-egy levéltár, könyvtár, illetve, ha van, akkor élő helyszín és szereplők, akik még tudnak mesélni. Sokszor meglepődöm rajta, hogy olyan dolgok függnek össze, amire először nem is gondoltam. Olyan ez, mint egy kirakós, amiben előkerül egy új darabja a hajdan volt életnek.
– Közben felszabadul az adrenalin?
– Igen. Ha ez nincs meg, akkor nem is foglalkozom vele. Ha érdekel a téma, akkor nagyon sokáig képes vagyok elmenni. Van olyan például, hogy dühből csinálok valamit. Csak azért is, hogy igazságot szolgáltassak valakinek, akinek az élete csúnya véget ért. Valamikor meg szép emberi tettek, jellemek, sorsok rajzolódnak ki.
– Sikerélményből vagy kudarcból van több?
– Fele-fele. Vannak sikerélmények, máskor meg teljesen elakadok. Mint minden munkában, itt is vannak sziszifuszi részek, amelyek egy kívülállónak nagyon unalmasnak tűnhetnek, de én ezt is tudom élvezni.
– Egy levéltárban eredeti dokumentumokat vesz kézbe, megérinti a történelem darabkáit. Máskor történelmi személyek leszármazottaival beszélget. Csupa rejtelmes érdekesség. A kutatómunka melyik részét szereti a legjobban?
– Mindig az a legjobb, amikor összeáll a kép. Például a levéltárban jó az a pillanat, amikor felfedezem, amit kerestem. Vagy egy olyan hihetetlen dolgot, amire nem is gondoltam. De nagyon szeretem az új találkozásokat, az emberekkel való beszélgetéseket is. Sokat tanultam belőlük.
– 2021 óta vezeti a Vecsési Honismereti Kört. Pontosan mivel foglalkoznak?
– A Honismereti Kör 1969-ben alakult. 2020-ban szólt Magó László, hogy átadnák a vezetést a fiatalabb generációnak. A feleségemmel gondolkodtunk, hogy az ismerősök, barátok közül kiket érdekelhet a helytörténet. Megtaláltuk a kis csapatot, kilencen vagyunk, havonta egyszer találkozunk, amikor felvázoljuk az elképzeléseinket. Éves terveink vannak, ezeket igyekszünk megvalósítani. Erre az évre terveztük a második világháborús emléktábla felállítását, illetve Szent Iván éjjelére szervezünk egy fáklyás sétát a Halmi-turján tanösvényen. Nagyon sokat gondolkodunk, hogy mit lehetne kezdeni a középkori templomdombokkal, és elkezdtük a Honismereti Esték előadássorozatot is. Van két kilencven év fölötti személy, akikkel interjút szeretnénk készíteni az életükről, a sváb szokásokról, hátha új oldalról világítják meg a hagyományokat.
– Volna létjogosultsága Vecsésen egy helytörténeti múzeumnak?
– Nagyon sok minden lenne, amit bemutathatnánk, de erre jelenleg nincs pénz. Jóval gazdagabb a település múltja, mint ahogy hinnénk, de tényleg nem olcsó mulatság, amit utána fenn is kell tartani.
– Már most van annyi tárgy, hogy megtöltsenek egy múzeumot?
– Igen. Például Gál Pista bácsi makettjei, a középkori templom és temető leletei, a Halmy család és Táncsics Mihály hagyatéka, de a vecsési sporteredményeknek is lehetne kiállítórésze. A zenetörténet, a hitélet, a hétköznapi hősök, a régészeti leletek, a természeti értékek, a kultúrtörténet mind-mind bemutatható lenne. Sok-sok tárgy lapul magánházaknál, padlásokon.
– Ilyen körülmények között veszélyben vannak?
– Tulajdonképpen igen, mondhatjuk, hogy a kulturális örökségünk veszélyben van. Elkallódhatnak ezek a tárgyak, ha nem lesz egy normális kiállítóhely.
– Tudna mondani a városban egy olyan helyszínt, ami alkalmas lenne erre a célra?
– Nagyon szerettük volna a Lőrinci úti régi rendelőt, ez egy tornyos épület a vasúttal szemben. Erre azt mondták, hogy nagyon leromlott állapotban van, drága lenne a felújítása. Értem az érvet, de valahol mélyen abban bízom, hogy sok ember él Vecsésen, aki tenne ezért a dologért, és egyszer majd összeáll egy ilyen múzeum. Az embereknek köszönhetően lenne benne élet, ami azt jelenti, hogy folyamatosan lehetne programokat szervezni, ezeken keresztül pedig játszva lehetne tanulni. Persze elsőre ez úgy tűnhet, hogy csak viszi a pénzt. Elsőre úgy tűnik, hogy az oktatás is viszi a pénzt, aztán meg kiderül, hogy mindennek ez az alapja, és az országot a kultúrája és az oktatása emelheti fel.
– Mi az, ami most leköti a figyelmét? Készül újabb könyvvel?
– Ha lesz újabb könyv, akkor az szólhatna Ferihegyről vagy a vecsési olimpikonokról, de Andrássy Aladárról is, ami túlnyúlna a városon. Rengeteg téma van még Vecsésen, amivel érdemes foglalkozni.
Szöveg és kép: Varga Norbert
