Régen a parasztember a búzát, gabonát életnek nevezte. Ezért hajtották magukat egész nyáron, tűző napon, holdvilágos éjszakákon, hogy néhány zsák élet – az egész család eledelét biztosítandó – ott álljon a kamrában. Valóban életet jelentett a búza, a rozs, hiszen az ebből sült kenyér tartotta ki az „újig” a családot (ha kitartotta). A kenyér iránt a családban a vallásos nevelésen és a családi munkamegosztáson keresztül a gyerekkortól sajátos tiszteletet igyekeztek kialakítani. S ez sikerült is.
Még beszélni is alig tudtunk, amikor a mezőről hazahozott „madárlátta” kenyeret követeltük szüleinktől, s a reggeli, esti imádkozáskor selypítve mormoltuk „..a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma….” Konfirmáláskor Krisztus megtöretett testének emlékére kovásztalan, házi sütésű úrvacsora kenyeret kaptunk három ujjunk közé a templomban. Otthon sem dobtunk el még véletlenül sem a kenyeret, mert olyan nagyon nem is volt miből. A Don-kanyari fronton szerzett tapasztalatai alapján apánk gyakran elmondta „majd megennétek még a héját is csak lenne.”
Ma is szívesen emlékszem az egykori, otthoni kenyérsütéshez fűződő szokásokra, a foszlós, anyánk sütötte kenyér illatára. Mennyire szerettünk frissen fejt meleg tejjel, napraforgó olajjal, vagy csak úgy magában „csupaszon”, esetleg pár szem sóval megpergetve!
A hosszú téli estéken gyermekeimnek is gyakran elmeséltem, milyen volt a nagyi boglya-kemencéjében, szép barnára sütött, kerek házi kenyér, a cipó, a vakaró, az általunk kemencemelegen majszolt mákos vagy lekváros lepény, kapros lángos, öntött babájka.
„A kenyér minden ennivaló közül a legfontosabb vót” – mondták az idős emberek. Rangját, becsületét megannyi szólásmondás tükrözte. A munkába álló családtag nem pénzkereső, hanem kenyérkereső lett, de ha a munkaadó elbocsájtotta őket, nem az állásukat, hanem a kenyerüket vesztették el. A kenyér örömben, haragban végigkísérte az embert. A jó pajtást, hasonló korú társat kenyeres-pajtásként emlegették, de ha nézeteltérés támadt a testvérek, vagy barátok között akkor kenyértörésre került sor. Ha valakinek piros volt az arca, azt mondták rá: biztos sok kenyérhéjat evett, és attól olyan szép piros. Az árván, szegényes körülmények között élő gyerekre mifelénk azt mondták, hogy az valóban vízen és kenyéren nőtt fel. Aki szegény volt, napszámba dolgozott, vagy vőnek, menyecskének ment az apósék, anyósék házához, az a más kenyerét ette. Ezt azokra is mondták, akik nem dolgoztak, csak a más kenyerén élősködtek. Aki viszont segítőkész, engedelmes ember volt a feleségéhez, családjához, az olyan volt, mint egy falat kenyér, vagyis jó szándékú, amiért valóban olyan nagy volt a becsülete, mint rossz termést hozó években a kenyérnek. Ezt a mondást fordítva is használták: ha valaki rosszul nősült, vagy iszákos verekedős férj lett, arra gyakran azt mondták: no ennek se lesz kenyérbecsülete. Az egyik nóta szerint az ilyen ember kenyere „keserű is, savanyú is, panaszos is” Éppen ezért adták a falusi asszonyok szívesebben először katonának fiaikat, mert angyalbőrben, komiszkenyéren majd fegyelmet tanulnak a legények, s az anyjuk vagy a feleségük által sütött cipót – és azon keresztül az asszonyok munkáját – is jobban becsülni fogják. Az a legény viszont, aki a feleségével új háztartást kezdett, az külön kenyérre került. Ez volt a legjobb megoldás, mert jobb dolog az, ha a fiatalok a saját kenyerüket eszik, maguk keresik meg a kenyérre valót, legalább jobban meg is becsülik – vélekedtek az emberek.
A kaláka munka idején – hordáskor, kaszáláskor, kapáláskor – próbára tették a fiatalasszony kenyérsütési tudományát. Amennyiben nem sütötték meg jól a kenyeret, a fiatalasszonynak – vagy akár idősebbnek is – kemény élcelődést kellett elviselnie. „Ezt a kenyeret még a kutya sem enné meg!” – hangzott a durvább megjegyzés. Aki óvatosabb volt, az így adta nemtetszését a háziak tudtára: nem is tudtam, hogy még szalonnát is adtok a kenyérhez? Tudniillik a keletlen, sületlen kenyér alján valóban a szalonnához hasonlítható réteg volt. Mások egyértelműbben fogalmaztak: többet ér nálam a vakaró, mint nála a kenyér. Ha viszont jó volt a háziasszony sültje, a vendégek többet ettek belőle, vagyis nem sajnálták a más kenyerét.
A családi perpatvar gyakran ilyen mondásra serkentette a szem- és fültanúkat: nem kérek én az ő kenyeréből. Ezzel arra utaltak, hogy a nagyobb vagyon ellenére sem cserélnének a háziasszonnyal, annak rossz családi élete, zsugorisága, vagy egyéb rossz tulajdonsága miatt. Ha valakinek neki nem tetsző munkát kellett elvégeznie, az – főként, ha nyakas kálvinista volt – sokszor azzal az indokkal állt odébb, hogy ez neki nem kenyere, vagyis nem hajlandó a megalkuvásra, inkább éhen marad. Ha valamilyen alkatrészre a mezei szántáskor, szénahordáskor hirtelen szüksége lett volna a parasztembernek, de az nem volt elérhető közelben, ilyenkor sóvárogva mondták: pedig úgy kellene, mint egy falat kenyér. Aki megöregedett, az megette a kenyere javát, aki viszont halálos balesetet szenvedett, s hiába próbálták életre kelteni, arra együtt érzően mondták: no, ez se kér már több kenyeret, vagyis meghalt.
Ha szitát, rostát, sorozót, gombos villát, kaszát és egyebeket nehezen adott kölcsön a gazda, arról úgy vélekedtek, hogy félti, mintha pünkösdi kenyér lenne. Ezzel arra utaltak, hogy pünkösd táján, vagyis az aratás előtti hetekben a kenyérnek nagy volt a becsülete, mert kevés volt belőle. A XIX. század végén az esküvőről hazatérő fiatal párt a násznagyok az ajtóban magasra tartott, frissen sült kenyér alatt léptették a lakodalmas házba. Azt is a lelkére kötötték, hogy a késsel, kereszttel megáldott, megszegett kenyeret megszegett részével ne fordítsa a nyitott ajtó felé, mert akkor sose lesz elegendő ennivalójuk. Az elhunythoz erős érzelmi szálakkal kötődő férj, feleség, gyerek sós kenyeret vitt a temetőbe, s azt a fejfa mellé a földbe ásta, mondván: legyen neki is útravaló a túlvilágig. S lehetne a sort tovább is folytatni. A teljesség igénye nélkül említett szólások, mondások, szokások is jól mutatják, hogy a kenyér a parasztember mindennapi életének elmaradhatatlan kísérője volt.
A XIX. századtól kézírással vezetett presbiteri jegyzőkönyvek gyakran említik a „…minden ennivaló legfontosabbikát”. Az egyik bejegyzés szerint a keresztelésért a gyülekezeti tagok kenyérrel fizettek a „Nagytiszteletű úrnak”. Egy másik bejegyzés arról tudósít, hogy „énekes, szós Halottért egy lepénykenyért, Predikátiós Halottért fél cipót” kapott a korabeli prédikátor. Ezzel szemben – egy 1846. évi bejegyzés szerint – a szülők a presbiterek előtt arról panaszkodtak, hogy a rossz időjárás következtében az „oskolába menő gyerekek kezébe hetekig nem tudnak kenyeret adni”.
Az 1848/49-es szabadságharc utáni években sokáig nem használták a kemencét, s az idősebb adatközlők szerint még az 1910-es években is fű nőtt a fenekén. Különösen a sokgyermekes családokban – s akkor ilyen volt a legtöbb magyar család – a kenyérnek, lisztnek valóból kapálásra alig maradt valami. Mondták is sokszor, hogy karácsonyra kalácsot, húsvétra kenyeret, pünkösdre meg amit lehet, amit a kamrában találunk, azt ettük. Ilyenkor csak többnyire máléra futotta, mert a lakodalmas káposztát is, mivel nem volt hozzá kenyér, réti csíkkal főzték. Az 1800-as időkben mindig málékenyeret ettünk. Még mondókát is tanítottak velünk: „Új esztendőbe, bújj a kemencébe, szedd ki a málét pokróc lepedőbe, adj egyet belőle.” – mondta az idős szomszéd néni, meg az adatközlő öreg bácsi még az 1970-es évek elején is.
Mekkorát fordult azóta a világ! A kenyér fontossága azonban mit sem változott, ha becsülete egy kicsit meg is kopott.
Orosz Károly ny. mérnök, író, újságíró
