Eltávozott a nagy nevettető, a zenész, a zenebohóc, aki bejárta a világot, még a perzsa sahhal is vacsorázott „mezítlábas, csóró, vecsési sváb gyerekként”. Dobrovitz Nándor egy 2002-es VT interjúban beszélt a kezdetekről, a pályájáról, a művészi hitvallásáról. Emlékezzünk róla saját gondolataival.
A 20-30-as években anyám szülei, nagyszülei munka után telenként itt Vecsésen, különböző kocsmák tánctermeiben zenés színdarabokat adtak elő családi társulatként. Állítólag a nagyapám nagyon jó hangú, szépen éneklő, jól harmonikázó, tehetséges ember volt. A vénámat a színpadhoz és a zenéhez valószínű tőle örököltem.
1953-ban Vecsésen az iskolában megalakult egy úttörő zenekar, amit Karai Moci bácsi vezetett és tanított minden gyereket. Nála kezdtem először helikonon tanulni, azután volt egy rövid próbálkozásom hegedűn, végül a klarinétnál kötöttem ki. Mikor bevittek katonának, a karhatalom központi zenekarába kerültem. Itt az idősebb zenészek tanítottak, és elkezdtem szaxofonozni. Sokat haknizgattam különböző tánczenekarokban. Vecsési barátom, Ledniczky Karcsi elhívott egy felvételi próbajátékra a cirkuszhoz, ahol mindkettőnket felvettek, de ő visszalépett.”
„10 évig játszottam különböző cirkuszi zenekarokban. Utazgattunk országról-országra, amikor is egy artista lánycsoport érkezett a cirkuszhoz, akik közül az egyik lány lett a feleségem. Az apósomék is artisták voltak, mellette zenéltek. Mikor abbahagyták, az ő zeneszámukat vettük át a feleségemmel, és szabadúszóként kettesben jártuk a világot. A számunk nagyon látványos volt. A zenén kívül akrobatika és tánc is színesítette a produkciót. Itt tapasztaltam meg igazán, hogy mi a siker. Feledhetetlen érzés, amikor egy tömött lokál közönsége a számunk után, székeken és asztalon állva ordít, tapsol és még háromszor hív vissza.”
1979-ben státuszt kaptak a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalatnál. Bár 1982-ben elvált, de a manézs varázsa megfogta. Plusz produkciót kellett vállalniuk a zenekari mellett. Így lett zenebohóc.
„Amikor első alkalommal, nagy izgalommal kiléptem a porondra, és a közönség soraiban kitört a röhögés, életem meghatározójává vált az a pillanat. Akkor éreztem először, hogy megtaláltam az igazi munkámat, ez az, amit idáig kerestem. Tudtam, hogy ezután már csak zenebohócként fogok dolgozni. Éreztem a közönség tapsából, a kollégák szavaiból meg a sok szerződésből, hogy jól megy.”
„A munkához az elvem az volt, hogy a mindenkori fizikai és szellemi állapotomhoz képest mindig a maximumot nyújtsam. Ha a közönség megvette a jegyét, fizetett és hozzájárult, hogy nekem kenyerem legyen, ezért kutya kötelességem, hogy a tudásom legjavát adjam számára.”
„A vecsési rezesbandától a budapesti nagyzenekarig, meg a cirkuszi big-bandig, komoly rutin és zenekari gyakorlat állt mögöttem. Természetes volt számomra, hogy a produkció ne csak látványos legyen, hanem zeneileg is tökéletesen kidolgozott.”
Nándor 6 éves koráig nem beszélt magyarul csak svábul. Világjárása során a magyar és a német nyelv tudása segítette, hogy még négyet megtanuljon. Mellette 2-3-at csak annyira, hogy „ne lehessen eladni”. Így 90 maja szót is megtanult az egy évi mexikói turné alatt. De mindig hazavágyott. „Nagy volt a csábítás, sokszor nagyon jó ajánlatokat kaptam, de mindig visszajöttem. Én szeretem a hazámat, az országomat, ezért nem akartam elhagyni.”
Haláláig imádta és féltette hazáját „a mezítlábas sváb gyerek”.
Hitvallása a zenéről a mai fiataloknak is szívből ajánlható:
„…ha újból kezdeném, mindent ugyanígy csinálnék, megint csak zenebohóc lennék. Újra tanulnék zenét, mert ez egy olyan pluszt ad az embernek, amit máshonnan nem kaphat meg soha. A gyerekeknek ajánlom a zenetanulást, a szülőknek meg tanácsolom, hogy taníttassák gyerekeiket különböző hangszereken, amivel zenekarban is tudnak játszani. Higgyék el, jobb emberré válnak ettől. Más lesz a lelkük, a dolgokhoz való hozzáállásuk. Bekerülnek egy értelmes társaságba, hasznos közösségbe, nem az utcán csavarognak. Megtanulják a rendszerességet, pontosságot, kitartó, fegyelmezett munkát, gyakorlást. Aki nem zenél, az nem is tudja, milyen öröm az együtt-muzsikálás. Nem tudja, hogy milyen csodálatos élményt jelent a szereplés, a fellépés és a sok taps, legyen az a világ legtávolabbi szegletén, vagy itt Vecsésen.”
Fazekas József, a Vecsési Hagyományőrző Zeneegyesület elnöke így emlékezik rá:
– 2002-ben szülei megbetegedtek és vége lett a világjárásnak. Szülei ápolása mellett újra bekapcsolódott a vecsési fúvószenei életbe. A fúvószenekar, a temetői zenekar, a Bavorák Szaxofon Quintet oszlopos tagja volt. Szerette az életet, a zenei közösséget. Zenei tehetsége mellett kimagasló humorérzéke tette közösségünk népszerű emberévé, mindannyiunk Nándi bácsijává! Élete alkonyát számtalan közös siker, öröm aranyozta be. A kemény munkával elért négy egymás utáni Fesztivál Díj, a Szaxofon Quintet miliője, vagy a próbák utáni őszinte belsőséges beszélgetések! Öröm mindannyiunknak, hogy a VHZ hagyományaihoz híven alkalmunk volt örömet szerezni neki zenés köszöntőnkkel a 80. születésnapja alkalmából. A 81-en a Bavorák Szaxofon Quintettel köszöntöttük zenével otthonában, és legutóbb a 82. születésnapján, idén január elején utoljára tudtunk örömet szerezni közös énekünkkel, megható beszélgetésünkkel. Viccei, diszkrét mosolya, a közös történetek velünk maradnak, emlékét nem feledjük.
Isten veled, nyugodj békében.
VT info
