A Kisspista Színház gondolata világszám, és a megvalósítása is jó színvonalú. Színházunk szándékoltan amatőr színház. Miért? Nekem nem kell olyan színész, aki Dunának megy, ha nem kap szerepet. Egy ideig azt gondoltam: milyen jól hangzó mondás ez! Még büszke is voltam rá. De rövid számolgatás után kilenc olyan kollégát találtam – velük együtt dolgoztam, egy asztalnál ültem – aki önkezével vetett véget az életének. Közülük hárman lakótársaim voltak. Olyan színházat szerettem volna, amelyben nem a mások ítéletétől függ a megélhetés és a dicsőség, nem ez a kizárólagos forrása az élet örömének. Ahol mindenkinek van egy tisztes foglalkozása, hivatása, családja, és emellett akar játszva értékeket teremteni.
Régi történet ez. 1988-ban Siposnéval, aki akkor a JAM Ház igazgatója volt, meghallgatást kértünk a tanácsházára. Csányi János tanácselnök, Nagy István, korábbi párttitkár, akkor tanácselnök-helyettes, a nagyközségi KISZ-titkár és egy hölgy volt jelen, utóbbi jegyzőkönyvet vezetett. Elmondtam, hogy volna egy elképzelésem egy kulturális modellről, amit kulturális piramisnak is nevezhetünk. A piramis alján egy általános iskolai csoport lenne (volt is; Weöres: Holdbeli csónakosát játszottuk). Az előadást megnézik Vecsés iskolásai (meg is nézték), kinek-kinek a szülei, rokonai, ismerősei – amivel egy személyes kötődésű közönséget nyerünk. A piramis „derekán” egy középiskolás csoport helyezkedne el. Ez is megvolt. (Vecsésnek akkor nem volt középiskolája, de középiskolás színjátszócsoportom volt. Velük Molière: Botcsinálta doktorát mutattuk be). Ez a csoport is hozza a maga társaságát, és ha jól működünk, ide csatlakoztatható az általános iskolások közönsége is. A piramis csúcsán pedig egy felnőtt csoport volna (létezett ez is: Hrachovina Lajos, Molnár Pite, Garas Laci és a JAM-ban dolgozó Balogh Márti részvételével két Tabarin komédiát játszottunk). Nagy István válaszolt, azt mondta: milyen kár, hogy most jön ezzel a szép gondolattal, amikor nincsen pénz.
Akkor én beiratkoztam a Színművészeti Főiskola színházelmélet szakára, két év múlva már a Szegedi Nemzeti Színházban rendeztem, négy év múlva már saját színházam volt, amelyet a Nemzeti Színház színészeivel alapítottam. Újabb négy év elteltével megkérdezte tőlem Nánay István – színházelméleti szakíró, kritikus, az NKA színházi kollégiumának elnöke, nagy név –, hozzájárulok-e ahhoz, hogy írjon rólam egy könyvet, amelynek az a címe, hogy „A ma rendezője”. Ez a könyv – mondta – nem a régi nevekről szólna, hanem azokról, akik most vannak. (Tehát nemcsak rólam!) Hozzá tette még, hogy erre egyelőre nincsen pénz, és lehet, hogy nem is lesz. (Jól látta, nem lett.) Attól kezdve tartom magam rendezőnek. Lehet, hogy szemérmetlenség ilyen dolgokat elmondani, de húsz évben egyszer megengedhető.
Húsz év alatt negyvenegy bemutatót tartottunk
Ma is van három csoportunk. Jelenleg– mivel nőnek a gyerekek – középiskolás, Vecsési Egyetemisták Kisspista Színháza és felnőtt tagozat. Húsz év alatt negyvenegy bemutatót tartottunk. Előadásaink négy típusba sorolhatók: gyerekeknek szólóak, költői estek, klasszikusok és vecsési szerzők művei.
Meggyőződésem, hogy a globálissá tágult világ személytelenségét csak eleven lokális kultúrával lehet kiegyenlíteni, s hogy a világban jóval több a tehetség, mint amennyit a kulturális piac használ. Karácsony Sándor, a jeles pedagógus gondolata (mai közegre átültetve) érvényesebb, mint valaha: Münchenből Budapestre repülővel mindössze háromnegyed óra alatt jutunk el, ha szép az idő, ezalatt megcsodálható a teljes Svájci Alpok. De, aki bejárja ezt az utat, az nem járt a Svájci Alpokban.
Ki kell alakítanunk a saját kultúránkat!
Az embernek szüksége van a közvetlen, „tapintható” valóságra. Mindebből következően azt gondolom, hogy ki kell alakítanunk a saját kultúránkat! Meg kell becsülnünk, akik itt éltek és alkottak, alkotnak. Így került színpadra többször is Bálint Ágnes, aztán Varga László, Ferenczi Hanna, Gammel József, jómagam, Tar Ildikó díjnyertes műve, és épültek előadásunkba a tőlünk elkerült előadóművészek, lettek közös produkciók a helyi csoportokkal. Kiderült, hogy van nekünk kultúránk! Amire büszkék lehetünk, ha tudunk róla.
1977-ben a Szolnoki Színház művészbejárója előtt eszembe ötlött egy furcsa dolog. A színháznak két bejárata van. Egyiken mennek be a színészek, a másikon a közönség. A színész átöltözik az öltözőben, a néző leteszi a kabátját a ruhatárban. A közönség bemegy a nézőtérre, a színész kimegy a színpadra. A színész beszél és mozog, a néző ül és hallgat. És amikor nagyon jól mennek a dolgok, valami mágneses azonosulás következik be, amelyben a szeretetnek is helye van. Mégis, amikor az előadás véget ér, a színész meghajol, a közönség tapsol, a színész erre, a néző arra. Úgy éreztem, hogy van ebben valami, ami nem természetes.
Hogy mi okozta a hiányérzetet, arra Simor Ottó adta meg a választ. Ottó Vecsésen járt iskolába, innen járt be a színitanodába is, és Jászai-díjas, érdemes művész lett belőle, valamint a debreceni és a nyíregyházi színház örökös tagja. A róla írt könyvben szerepel egy interjú. Az újságíró megkérdezi tőle: mi lenne, ha nem színész? A válasz: tanító vagy pap. – Miért? – Én egész életemben fontos gondolatokat igyekeztem elmondani nagy írók szavain keresztül, de a félhomályba beszéltem, és fogalmam sincs róla, hogy bárkinek is használtam volna vele. Így azt sem tudom, hogy volt-e értelme annak, amit csináltam. A tanár vagy a pap ismeri a tanítványait és követni tudja az életük folyását.
És még egy idevágó történet! 1992-ben Peter Brook, az akkori világ talán legnagyobb rendezője munkabemutatót tartott a Katona József Színházban. Hogy feldobja a hangulatot, egy kis játékkal indított: mindenki emelje föl a jobb kezét, és anélkül, hogy oldalt nézne, érintse meg a mellette ülő arcát! Érdesebb volt ez az arc a megszokottnál, szakálla is volt… Most – mondta Brook – nézzük meg, hogy ki ül mellettünk. A szomszédom felé fordultam, ő is felém és felkiáltottunk! Tunyogi Péter ült mellettem, aki alattam járt a Főiskolán, és Debrecenben játszott, ahol én akkoriban gyakori vendég voltam. Fölsandítottam a színpadra, Brook minket nézett, és mosolygott, mint egy huncut manó. A Kisspista Színház nézőterén sosem fordul elő, hogy ne nézzük meg, ki ül mellettünk.
Vecsés elég nagy ahhoz, hogy legyen közönsége egy kis színháznak
Milyen régi dolog ez. 1972-ben beszéltem valakinek erről a tervemről először. Ez a személy Simon Zoltán volt, a Nemzeti Színház legendás zenei vezetője. Azt mondtam neki: szerintem ezt az elképzelést egy nagyvárosban nem is lehetne megvalósítani. Simon azt felelte: „Nagyvárosban nem, de egy kerületben igen. Persze nem úgy, hogy VI. vagy VII. kerület, hanem mint Terézváros, Erzsébetváros.” Vecsés elég nagy ahhoz, hogy legyen közönsége egy kis színháznak, de nem olyan nagy, hogy a méretek megváltoztassák az emberek közötti viszonyt.
Ma olyan mértékben rátelepedett a pénz a kultúrára, hogy már nem elég igényeket kielégíteni, igényeket kell teremteni! Hiszen az igényeket is gyártják számunkra. Ha a nézőink a sajátjuknak éreznek bennünket, akkor olyan dolgokra is el lehet csábítani őket, amire máshol nem biztos, hogy elmennének.
2024. január 3-án tartotta első próbáját a Kisspista Színház. Húsz évesek vagyunk!
Vetítéssorozat az évforduló alkalmából
Húsz évvel ezelőtt alakult meg Vecsésen a néhai színész, rendező nevét viselő Kisspista Színház. A két évtized alatt számos darabot vitt színpadra a lokálpatrióta társulat, melyek közül néhányat újra átélhetünk az elkövetkező hónapokban. A kerek évforduló alkalmából a színház alapítója, Varsa Mátyás válogatása alapján vetítéssorozat keretében felvételről játsszák le az egykori előadásokat a Róder Imre Városi Könyvtárban.
Az első vetítésen a tragikusan fiatalon elhunyt Varga László Hajléktalan musicalét nézhették meg az érdeklődők. A darabot eredetileg 2009. szeptember 4-én mutatták be a Vértesi utcai kiállítóteremben.
A következő alkalommal, február 27-én Molière Don Juan-ját láthatják újra Varsa Mátyás rendezésében, akik ellátogatnak a könyvtárba. A darabot 2006-ban mutatták be. Szereplők: Falvai András, Fogarasi Katalin, Hrachovina Lajos, Kókai István, Lenkefi István, Meixner Veronika, Nagy Borbála Réka, Papp Krisztina, Varga László, Varsa Mátyás.
A vetítés 17 órakor kezdődik, a belépés ingyenes.
Varsa Mátyás
