„Örömmel újságoltam a feleségemnek, hogy milyen jól éreztem magam”

– A legnagyobb tisztelettel gondolok vissza a gyerekekre, mert olyasmit tettek, amitől nagyon sok felnőtt is viszolyog. Kiálltak a színpadra és megmutatták magukat, ezzel együtt pedig azt is mondták, hogy a zsűri alkosson róluk véleményt, ítélje meg a tudásukat. Hány felnőtt ember retteg attól, hogy valaki véleményt mondjon róla? Ezek a diákok, legyen szó kis alsósokról vagy gimnáziumi tanulókról, kiálltak elénk, és egy manapság egyre kevésbé divatos műfajban teljesítettek. Mert sajnos egyre kevésbé divatos, hogy verset olvasnak, tovább megyek, meg is tanulják azokat, és ennek tetejébe még versenyre is kelnek a tudásukkal. Pedig hallatlanul sok haszna van, hiszen ha memoriterekkel foglalkoznak, akkor más is könnyebben ragad be a kobakjukba, emellett a versek és prózák hatására a világnézetük is gazdagodik.

– Ez is eszembe jut, de nem ez a dolgom, ezért nem ilyen attitűdből figyelem a gyerekeket. Azt nézem, mennyire tudnak azonosulni a gondolatokkal, és mennyire tudják átadni nekünk, hallgatóknak. A zsűri tanácskozásakor, miközben megkíséreltünk egy sorrendet felállítani, azt is megbeszéltük, hogy a véleményünk csak abban a pillanatban, ott volt helyénvaló. Mert előfordulhat, ha egy másik érzelmi pillanatban hallgatjuk meg ezeket a verseket és prózákat, akkor egész másképp döntünk. Voltak olyan előadások, amikor azt láttam, hogy a mű valamilyen hatással van a versenyzőre, aki ezt beépítette az eszköztárába. A színészi tapasztalatom azt mondatja velem, hogy ezt nem szabad. Alapvető szempontként határozták meg annak idején a tanáraim, hogy „ne te sírj a színpadon, Rékasi, hanem érd el azt, hogy a nézők sírjanak”. Úgy is mondhatnám, hogy közöld azokat a gondolatokat, amiket a költő leírt, azt pedig hagyd a nézőre, hogy belőle milyen hatást vált ki.

– A gyerekek nagyon ügyesek voltak, ezt az eredményhirdetéskor is kihangsúlyozta a zsűri. A sok jó előadás között néhány káprázatos is megszületett, ezek tényleg olyan nagyszerűek voltak, hogy valóban lenyűgöztek bennünket.

– Vannak, akiket ledermeszt a lámpaláz, míg másoknak irgalmatlan energiát tud kölcsönözni az izgalom. Amikor főiskolásként először álltunk a Madách kamara nagyszínpadán, az egyik kollégánk, aki már diplomás színész volt komoly főszerepekkel, látta rajtunk, hogy milyen izgalommal készülünk a színpadra lépés előtt. Azt mondta: „mennyire irigyellek benneteket, hogy izgultok, ez annyira nagyszerű, de belőlem ez sajnos kiveszett”. A mi dolgunk, hogy ezt a pezsgést, ha úgy tetszik túlfűtöttséget, ami ott van bennünk minden premier előtt, hiszen akkor lépünk először a nézők elé egy új darabbal, úgy építsük be a lényükbe, hogy ne blokkoljon, hanem előre vigyen bennünket. Ez folyamatos munkát igényel. Én például minden indulás előtt átnézem a szöveget, amivel már ráhangolódom, beleélem magam az előadásba. Mert a dolgom nem akkor kezdődik, amikor mikrofon elé állok egy verssel, hanem már előtte azonosulok vele. Ha elég sok munkát sikerült beletenni a felkészülés során, akkor bátran állhatok a nézők elé, mert tudom, hogy mindent meg tudok mutatni abból, ami bennem van.

– Ezeket otthon kell hagyni. Tilos magammal cipelni a színpadra. A néző nem arra kíváncsi, hogy a Rékasinak milyen napja volt. A néző arra kíváncsi, hogy például az Aranyembert én hogyan képzelem el, és hat hét próba alatt mit sikerült beletennem abba a karakterbe, nem pedig arra, hogy nekem jó kedvem van, vagy el vagyok kámpicsorodva. Sok esetben bizonyos határokat át kell lépni, mert a nézőt mindenekfölött tisztelni kell.

– Örömmel újságoltam a feleségemnek, hogy milyen jól éreztem magam. Nagyszerű volt, hogy a kultúra, a hagyományok, a költészet felé tudtunk tekinteni. Egyértelműen értéknek tartom, hogy Vecsésen évek óta lehetőséget teremtenek a fiataloknak, akik verseket olvasnak és tanulnak, felkészülnek a tanáraikkal, hogy a tehetségüket megmutassák egy ilyen eseményen.

– Régebben már jelentkeztem a Petőfi emlékműsorral a kulturális központban, de erre akkor nem kaptunk pozitív visszajelzést. Nagyon szeretném elvinni Vecsésre ezt a produkciót, mert úgy látom, hogy igazi befogadó-

közönségre találna a városban.

– Ez most nem a bőség zavara, amivel küszködöm, hanem az elmúlt hét évé, ami kikoptatott a színpadokról. A balesetemből kifolyólag egyik műtét követte a másikat, ennek következtében nehéz volt velem tervezni, így a színházak teljesen érthető módon leszoktak az alkalmazásomról. Év végén lesz egy bemutatóm Zalaegerszegen, a Három sárkány című vígjáték, amire nagy izgalommal készülök. Van egy Wass Albert emlékműsorom is, de készülök újabb szerkesztett irodalmi műsorokkal is, ezekkel megint járom majd az országot. Az a meglátásom, hogy színházba mindenkinek joga van eljutni, ezért azokra a településekre is szeretném elvinni a produkciókat, ahol nincs kőszínház. Természetesen csak azokra a helyekre, ahova meghívnak bennünket.