Május 6-án a BÁKK színháztermében és aulájában rendezték meg Bányász Béla festőművész retrospektív (visszatekintő) kiállítását. A tősgyökeres vecsési művész (1927–2005) tárlatára a család mellett nagyon sokan voltak kíváncsiak.
Kis Tóth János, az intézmény igazgatója köszöntötte a színházteremben a vendégeket. Egy 2002-ben, a Vecsés TV-ben bemutatott riportot kívántak elsőként levetíteni a közönségnek, de a technika ördöge változtatott a menetrenden. Elsőként Kerepesi László, a Vecsési Zeneiskola művész zongoratanára egy nagyon szép, erre az alkalomra készült improvizációs művel ajándékozott meg minket, majd megtörtént a tv-riport levetítése is. Döbbenetes erővel hatott, ahogyan a mindig életvidám festő beszélt indulásáról, művészeti hitvallásáról, szeretett családjáról, a festészet és a család elválaszthatatlan fontosságáról az életben.
A vetítés okozta emelkedett hangulatot csak tovább fokozta a jóbarát és pályatárs Fegyó Béla festőművész méltatása, amelyben a személyes élmények mellett szakmai vélemény is megformálódott. Kiemelte, hogy Bányász Béla alkotásaiban a csendélet, a tájkép és a figurális ábrázolás változik, és mindegyik a legmagasabb művészeti fokon jelenik meg. Festményeit jellemzi még, hogy mindegyikben van valami jellegzetesség, egyéni íz, amivel a kép több lesz egy fotónál. Beszéde végén javasolta, hogy Bányász Béla magas színvonalú életműve megérdemelne egy állandó kiállítóhelyet azok bemutatására.
Az aulában láthattunk egy válogatást festményeiből, amelyet a művész két lánya: Bükkné Bányász Rita és Törőcsikné Bányász Borbála adott át a gyűjteményből, és Görög Béla festőművész, a művelődési intézmény korábbi művészeti vezetője rendezte tárlattá.
A kompozíciók megtekintése mellett bőven gyűltek az elismerő bejegyzések a vendégkönyvbe, és vendéglátással is kedveskedtek a rendezők.
Bányász Béla 1947-ben kezdte művészeti tanulmányait Hincz Gyula festőművész irányításával. 1968-ban alapító tagja lett a rokonáról, Nagy Istvánról elnevezett Képzőművészeti csoportnak, amelynek 10 évig elnöke volt. A későbbiekben is a négy gyermekes család megélhetést biztosító kétkezi munka mellett szabadműhelyekben folyamatosan igyekezett tanulni olyan mesterektől, mint Szentendrén Barcsay Jenőtől és Czóbel Bélától.
Festői hitvallásáról ezt mondta: „A művészetemet kizárólag érzelemre építem. A belső érzéseimet próbálom visszaadni olyan formában, hogy a néző ugyanazt érezze, amit én éreztem alkotás közben. Ha ez sikerül, akkor boldog vagyok, mert elértem célomat. …Egy régi pillanatot vagy tájat lelki szemeimmel látok évekkel később, mint az eredetit láttam.”
Bányász Bélát Vecsésen mindenki ismerte, és biztosan állítható, hogy nem volt ellensége, mert nem lehetett. Egy kedves művészember volt, aki két lábbal állt a földön. Tudta, hogy talentum van a tarsolyában, de tudta és vállalta a felelősségét a családdal szemben. Drága feleségével, Ágnes asszonnyal szemben, akivel példás családi életet éltek, szeretetben, boldogságban és sok-sok munkában. Négy gyermek felnevelése, taníttatása semelyik korban nem könnyű kereszt. Számára első volt a család, a festészet csak utána következett. Közel negyven éven át ismertem, később atyai barátságával is megajándékozott. Együtt dolgoztunk lányai házának építésén, maltert kevert és hordott, és közben színes egyéniségével anekdotázott, a munka végén pedig – fittyet hányva a fáradtságnak – ittuk a fröccsöt és nevettünk sokat. Mintha tegnap lett volna, amikor nagy boldogsággal mondta – Jánoskám, itt járt nálam Bereczky Lóránt, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója. Kiválasztotta és megvásárolta két képemet! Bekerültem a halhatatlanok közé!
Igen, mert a művészek számára ez az igazi mérték. Tagja volt a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének is, neve fellelhető az Új Magyar Művészeti Lexikonban. Vecsés Városa Díszpolgári címet adományozott számára 2003-ban. Számomra is óriási értékkel bír a Béla bácsitól ajándékba kapott két kép.
A kiállítás szép estét hozott, jó volt rá emlékezni, érezni közelségét, mély emberségét. Biztos, hogy odafenn is jó társaságban van: feleségével, eltávozott gyermekeivel, kiváló pályatársaival. Ott is fest, vidáman beszélget és aggódik a földi létben élő gyermekeiért, unokáiért és dédunokáiért – és ismerve őt –, mindnyájunkért.
Kép és szöveg: Szalontai János
