Gondolatok… Csendes éj, szentséges éj

Szinte már minden nap halljuk nyüglődéseink között, hogy „nyakunkon a karácsony”. Mindannyian tapasztaljuk, hogy egyre bizonytalanabb az életünk, s nehezebb is, különösen az ünnepek előtt.

És már több mint fél éve a vírussal is együtt kell élnünk. Nem tudunk a megszokott módon készülni a karácsonyra. (Ha a „megszokott” szóra gondolunk, lehet, hogy ez nem is olyan nagy baj.) Ha úgy érezzük valóban, hogy nyakunkon a karácsony, akkor biztos nem lehet se békés, se boldog, se bensőséges az ünnepünk, mert szívünkben a helye a karácsonynak és nem a nyakunkon, hogy szenvedjünk miatta.

A karácsony az öröm ünnepe, vagyis annak, hogy Isten megajándékozott bennünket a lehető legnagyobb ajándékkal, egyszülött fiával. Azért próbálok az alábbiakban pár gondolatot nyújtani, hogy az ünnep valóban a helyén, a szívünkben lehessen.

Szerintem maga az Úr jön segítségünkre például a vírussal is, hogy a karácsony ne a nyakunkban, hanem a szívünkben legyen. Ott dédelgessük, éljünk vele, hiszen az angyal, amikor Názáretben megjelent Máriának, azt jövendölte, hogy „fiút fog szülni és Emmánuelnek fogják hívni.” Ez azt jelenti: Velünk az Isten. (Mt. 1,23-24.)

De mi is történt több mint 2000 éve Betlehemben, Júdea kis jelentéktelen városában? Augusztus császár rendeletet bocsátott ki: „Irassék össze az egész földkerekség. El is indult mindenki a maga városába. József Máriával, eljegyzett feleségével a Galileai
Názáret városából, Júdeába, Dávid városába, melyet Betlehemnek hívnak.” Az Úr így „rendezi”, hogy beteljesedjen Izaiás próféta jövendölése: „te Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda városai között, belőled születik majd, aki uralkodni fog a Föld felett. Ő maga lesz a Béke.” (Mikeás 4.)

A Bibliából tudhatjuk, hogy a Szent Család (József a várandós Máriával) nem kapott szállást a városban, és a városon kívül egy üres barlang-istállóban voltak kénytelenek magukat meghúzni, s mivel „elérkezett Mária szülésének ideje, megszülte egyszülött fiát, pólyába csavarta és jászolba fektette.”

Elgondolkodtató, hogy az az Isten, aki Mózest sarui levetésére utasítja, amikor az égő csipkebokorban megjelenik, „mert a föld, ahol állsz, szent hely”, az az Isten, aki az istenlátások helyeit kövekkel jelöltette meg és olajjal öntette le, most úgy rendezi az eseményeket, hogy fia, a második isteni személy, a Gyermekjézus személyében a lehető legközönségesebb helyen, egy elhagyott istállóban lépjen a földre. Mert az Istengyermek Isten marad a jászolban is, a barmok között is, kiszolgáltatottan is a Máriától kapott kisgyermek alakjában is. Ez a csodálatos misztérium, titok meghaladja értelmünket. A legnagyobb elmék is csodálkozva, szinte „dadogva” tudnak beszélni róla. Például J.S. Bach a h-moll mise Credo-jában a karácsonyra vonatkozó szöveget: „megtestesült a Szentlélektől és Szűz Máriától emberré lett” megszaggatva alig meri kimondani: az Isten gondolatai és útjai, nem az emberek gondolatai és útjai.

A költőóriás Illyés Gyula azt írja: „Minden csillag betlehemi.” Tulajdonképpen az első karácsony óta semmi sem profán olyan értelemben, hogy ne tudna Istenhez vinni, s nincs a világnak olyan szöglete, ahonnét ne lehetne közvetlenül az Istenre látni. Ilyen értelemben írta Illyés Gyula, hogy minden az Istenhez vezethet bennünket, mint a betlehemi csillag.

Nem véletlenül, céltalanul született meg üdvözítőnk egy elhagyott istállóban, barmok jászolában. Ő akkor is, ott is a világ teremtője és ura volt, de hogy az ember közeledni merjen hozzá, hogy „elfogadja” és szerethesse, gyermekké lett.

Azon a vidéken pásztorok tanyáztak és őrizték nyájukat. Az Úr angyala jelent meg nekik: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek: „Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve.” A pásztorok sietve indultak köszönteni a gyermeket, ajándékaikat átadva, imádták az újszülött megváltót.

Ha az Istengyermek földre születése megszentelte a profán világot, akkor nézhetem úgy a körülöttem lévő izgalmakat, gondokat, nélkülözéseket, kétségeket, reménytelenségeket, magárahagyatottságot, hogy ezek mind hordozhatják számomra az üdvözítőt – hisz ebből Betlehemben is volt elég. Szent Ferenc, aki az első Betlehemet állította Provelloban, figyelmeztet bennünket: Isten az első karácsony óta nem küld több angyalt, hogy Jézusra irányítsa az emberek figyelmét. XVI. Benedek pápa írja a „A hit kapuja” című apostoli levelében, hogy „Az Egyház minden tagja az Úr örvendező és hiteles tanúja kell hogy legyen a mai világban s így képes legyen utat mutatni azoknak, akik keresik a „Hit kapuját.” A hit felnyitja az ember szemét az Úr Jézus Krisztusra, aki jelen van köztünk „minden nap a világ végezetéig.”

Testvérek! A mi karácsonyunk is KARÁCSONNYÁ lehet, ha lelkéhez találunk. „Uram, mi mindig helyzetünk alkalmatlansága mögé rejtőzünk, és eszközeink hiányára hivatkozunk, amikor tehetetlenségünk kibúvóit keressük.”

„A szeretetnek nem kellenek eszközök, az szegényen is, felszereletlenül is tud betlehemi boldogságot teremteni.” (Belon Gellért)

Milyen jó lenne, ha a harmadik évezredben végre megértenénk a karácsony igazi üzenetét. Valami új Greccio kellene, ahol újra felgyulladnak a betlehemi fények! Vagy kellene egy új Szent Ferenc, akinek karjaiban úgy éledne meg a kis Jézus, ahogy azon az umbriai éjszakán Provelloéban megéledt. Örvendjünk, Krisztus megszületett ! Emmanuel – velünk az Isten!

A fotó mellé pár kiegészítő gondolat

Betlehemben, a Születési Bazilikában a Barlang közepén egy 14 ágú, ezüstcsillag látható, melyen ez a szöveg olvasható: „Hic de Virgine Maria Jesus Christus natus est.” Magyarul: Itt született Jézus Krisztus Szűz Máriától. A zarándokok ezrei csókkal érintik Jézus születésének helyét jelző csillagot. Hosszú sorokat kell kivárni, míg bejuthatunk a Barlang helyiségébe és leborulhatunk Jézus születési helyén. A csillag csúcsainak száma nem véletlenül 14., ez duplája a 7-es számnak, mely a bibliában a teljességet, tökéletességet jelenti.

Nem tudom eléggé megköszönni az Úrnak, hogy négy évben is járhattam ott. Imádkozhattam, fotózhattam, töltekezhettem. Legutoljára 2011 januárjának második felében.

Kép és szöveg: Nagy István Elek