A Nagy Háború időszakában a növekvő ellátási igényekkel fellépő front szükséglete és a gyorsan romló hátországi életviszonyok állították nehezen megoldható kihívás elé a mindenkori magyar kormányt.
Ezt csak tetézte az Osztrák-Magyar Monarchia tagállamai (Ausztria és Magyarország), illetve az egyes országokhoz tartozó etnikai, gazdasági és történelmi okokból elkülöníthető részek (pl. Csehország, Horvátország) közötti „belső tehermegosztás” ellentmondásossága. Nagyapáink, apáink emlékei szerint a Véderő Főparancsnokság sohasem félte a legnehezebb frontszakaszokon a magyar vért hullatni, miközben a közös hadsereg élelmezése is szinte csak Magyarországra hárult. A katonáknál a hiányos és alacsony fejadagok, a ruházat hiánya, a papírtalpú bakancs és a hibázó lőszerkiszabás, otthon az általános élelmiszerhiány, a jegyrendszer megbízhatatlansága, a gyorsan terjedő feketepiac, a falusi létet mérgező rekvirálás okozott növekvő elégedetlenséget.
A háború alatt egy közjogi és egy közgazdasági természetű kérdés uralta a hazai közéletet: a választójog, illetve a földkérdés.
A nemzet vérét és verejtékét emésztő háború példás katonái a jövőben – a Nagy Háború lezárultával – nem zárhatók ki sem a magyar nemzet sorsának intézéséből (választójog), sem megélhetési alapok nélküli nincstelenként a nemzetgazdaság későbbi gyarapodásából. 1918-ban az 1. számú néptörvény cenzustól mentes titkos és általános választójogot biztosított, majd a Tanácsköztársaság bukása után megszülető 1919/5985. ME. rendelet több évre előremutatóan adott titkos választási lehetőséget, egykamarás parlamenttel, de állampolgársági előírásokhoz kapcsolódóan. Az egyik cél – a választásra jogosultak körének bővítése – közvetlenül a Nagy Háború után tehát megvalósult.
De hol a vérrel kiérdemelt föld? Kapnak-e tartós és hosszútávon előremutató megélhetési biztonságot a legvitézebbek?
1920-ban megszületett a 6650 ME. rendelet a vitézi telekről, amelynek első szakasza az alábbiakról szól: „ 1.§.
A magyar állam védelmében kitűnt fedhetetlen honfiak részére a haza el nem múló hálája jeléül ingatlanok adományozhatók akképpen, hogy az adományozott ingatlanokhoz meghatározott közszolgálatok teljesítésének kötelezettsége fűződik és az ingatlan a jelen rendeletben meghatározott különleges jogi minőséget nyeri. Az ilyen ingatlan neve: vitézi telek.”
A vitézi telkek döntően önkéntes adományozás útján keletkeztek, nem voltak megterhelhetők, és jellemzően egyenesági elsőszülött fiúgyermek irányába örökítődtek. Vitézi telket kaphattak olyanok, akik a vitézi címet kiérdemelték és akik azért folyamodtak. Ily módon teremtődött meg a napjainkig jogfolytonos Vitézi Rend egykori gazdasági alapja.
Mai történelmi tudatunkban gyenge az egykori vitézek emlékezete. Nem is csoda, hiszen a kommunista rendszer agymosása elfelejtendőnek, „forradalmi hagyományainkkal” ellentétesnek, sőt egyfajta „Horthy-csatlósnak” ítélte őket. De a négy évtizedes feledés homálya a rendszerváltást követően eloszlott, s újfent megnyílt az esély arra, hogy a vitéz legfőbb sajátossága ismét a maga nagyszerűségében jelenjen meg: a VITÉZ címet vitézi tettekkel lehetett kiérdemelni.
Gál István vecsési vitézeket bemutató nagyszerű könyve összesen 27 vecsési illetékességű vitézről számol be. Mindannyian hősi tettek véghez vivői voltak.
S bár a harctéri érdemek az események gyors lefolyása miatt nem mindig kerültek rögzítésre, s a felettes szervek meglehetősen szűkmarkúan mérték az elismerést, mégis a vitézi tett előbb-utóbb utat tört az elismerésért. A „szépen dekorált” vecsésiek közül két személyt emelnénk ki:
A legmagasabb tiszti kitűntetést kapta: vitéz topolylucskai és kükemezei Bánó Lehel huszárezredes, aki kiérdemelte a III. osztályú Vaskoronarendet.
Ő egyébként számos egyéb kitűntetés (III. osztályú Katonai Érdemkereszt, Ezüst Sigmum Landis és a Porosz vaskereszt) tulajdonosa is volt, és 1936–1940. között Vecsés Nagyközség bírájaként tevékenykedett.
A legmagasabb legénységi kitűntetést kapta: vitéz Zelei György honvéd (egyébként a vecsési Vitézsoron lakott), aki kiérdemelte az Arany Vitézségi Érmet, a budapesti 1. honvéd gyalogezred katonájaként. (Mindkét kitüntetett katonára Gál István könyve hívta fel a figyelmemet.)
Egyébként a vitézi cím kérelméhez és eredményes elbírálásához az előbbi két kitűntetés – nemzethűség bizonyításával együtt – elégségesnek bizonyult. Legtöbbször olyan legénységi állományú katonák, illetve tiszthelyettesek kérelmezték, akik az alábbi kitüntetéssor birtokosai voltak: I. oszt. Ezüst Vitézségi Érem („Nagyezüst”), II. oszt. Ezüst Vitézségi Érem („Kisezüst”), Bronz Vitézségi Érem, Sebesülési Érem, Károly Csapatkereszt.
A Vitézek száz éve a Hazáért és a Királyért harcoltak, sokszor a legnehezebb körülmények között – vitézül.
Emléküket magyar hazafiként őrizzük meg!
Csuhaj V. Imre
