Kisspista Színház Szegeden és Budapesten
A Kisspista Színház középiskolás tagozata – Csokonai Csókjai címmel – egész estét betöltő előadásra készül. A próbák idején jelent meg a Középiskolás Diákszínjátszó Találkozó kiírása. Arra gondoltunk, hogy erre az alkalomra készítünk egy 50 perces változatot, Kortársunk Csokonai címmel.
Időközben meghívás érkezett Szegedről, a III. Szegedi Egyetemi Színházi Találkozóra; aminek előzménye, hogy volt a 90-es években Szegeden két általam vezetett társulat: egy hivatásos – Szegedi Színkör néven – és egy amatőr, amelynek Szegedi Egyetemi Színkör volt a neve. Utóbbi két legmeghatározóbb alakja Major Ivett és Meixner Veronika volt, akik a Kisspista Színháznak is oszlopos tagjai. Ilyenformán a Kisspista Színház, az Egyetemi Színkör folytatásának tekinthető. Úgy látszik, vannak, akik emlékeznek még rá, mit követtünk el annak idején, ennek köszönhető a meghívás – egyedüli nem egyetemi csoportként – a fesztiválra.
A Középiskolás Diákszínjátszó Fesztivál, egészen röviden: kiábrándító volt. A zsűrit két együgyű drámapedagógus alkotta. Megkérdezték például: miért kortársunk Csokonai? (Válasz: mert amit írt, ma is érvényes.) A zsűri ezt nem értette. Azután: miért van a szarvas fején szarv? (Hogy akik nézik, tudják, hogy szarvas.) Egy olyan kérdés is felmerült: minek kell díszlet? (Díszletünk mindössze egy paravánból meg egy székből áll.) Ha ugyanis nem lenne paraván, minden szereplő végig látható lenne. (A görögök óta számos jó író és rendező élt a földön; szerintük csak annak kell ott lenni a színpadon, akinek ott dolga van.) Vagy: Miért játsszuk felnagyított gesztusokkal a fabulát, mintha mese volna? (Mert a fabula: mese.)
Nem tudtunk dűlőre jutni abban, hogy ez a két ember valóban ennyire buta vagy elsüllyedtek a drámapedagógiai doktrínákban? Esetleg a drámatagozatos középiskolák tehetséges diákokért folytatott versengését támogatják?
A szegediek ellenben nagyon okosak. Annyira okosak, hogy még a foci-vb előtt rájöttek arra, hogy, a túlzott eredménycentrikusság oda vezet, hogy a gólkirály az öngól lesz. Rájöttek arra, hogy sok a versengésből! Ezért náluk nincsenek díjak! De komoly zsűrit hívnak, és a nap előadásait hajnalba nyúló szakmai beszélgetések követik. Ennek következtében nincs féltékenykedés, sértettség, viszont mindenki szívesen nézi a többieket, és gazdagodva tér haza, mert képet kap arról a sokféle törekvés-, gondolat- és stiláris elképzelésről, amely ma az egyetemi színházi világ fantáziáját mozgatja.
Előadásunkat parányi színpadon egy pincerendszerben kialakított színházban játszottuk április 29-én. Ez a hely méretre, hangulatra ideális volt nekünk. A rendkívül érzékeny, főleg egyetemistákból álló közönség minden apró rezdülésre reagált, a legfontosabb mondat után valaki beletapsolt az előadásba.
Az itteni zsűri, szinte szó szerint az ellenkezőjét mondta annak, amit az előző: „úgy látszik időnként születnek olyan emberek, akik olyat tudnak írni, ami örökké érvényes marad” (…) „a szarvával eggyé váló szarvas olyan érdekes, mintha egy báb és egy ember játszana együtt” (…)
Nem kell mondani, hogy a fabulák mozgásrendszeréről is hasonlóképpen vélekedtek.
Hazafelé látom, hogy Gréti magába süppedten ül, egyszer csak megszólal: nem azért mondtak rólunk ennyi szépet, mert cukinak tartanak minket?
Nem! Mert már a jövő évre is meghívtak!
Kortársunk Csokonai, Kisspista Színház – középiskolás tagozat – március 24, április 29.
Szereplők: Gallen Gábor (Gaborg), Kányi Viktória (Vikica), Pataki Gréti (Gratchen), Vághy Péter (Petya), Vághy Viktor (Kismefisztó), Varsa Márton (Marci)
Ezúton köszönjük meg Földi Károly segítségét!
Varsa Mátyás
